Azok a jó kis hatvanas évek

Fülszöveg

"Ezt te úgyse érted, mama", szokta mondogatni egyetemista fiam. És igaza van. Egyre több dolgot nem értek. Nem értem, hogy működik a pentium processzor, nem értem, miért kell SMS-üzeneteket küldeni órán a haveroknak, akikkel úgyis együtt ebédel a menzán, nem értem, miért kell számítógép kérpnyőjén kiskockában nézni a tévét, miközben a másnapi zárthelyire készül, valamint gyűlölöm azt is, ha a zsebemben, táskámban, autómban örökké megszólal a mobiltelefon.
Nyilvánvaló, hogy ez az új évezred már nem az én évezredem. Alaposan elavultam. Végletesen és korszerűtlenül huszadik századi vagyok. Tátott szájjal bírok álldogálni ódon antikváriumok polcai előtt, a mai napig megszagolom a könyvet, mielőtt olvasni kezdem. Kilel a hideg a plazákban és a szupermarketekben. Nagy ívben elkerülöm a multiplex mozikat.
Szeretném elmondani huszonéves fiamnak, hogy annak idején jó volt ott ülni a meleg szobában és nézni, amint a rádió zöld macskaszeme világít, miközben Miska bácsi levelesládájából mesélt. Szeretném elmondani, hogy nem jártam síelni Ausztriába, csak az erdő szélére szánkózni. Nem volt vízhatlan hótaposóm, csak magas szárú, barna, fűzős cipőm, mégse fáztam. Vagy ha fáztam, hát rohantam hazáig, ahol nagyanyám a sparhelt mellett, az ócska karosszékben szundikált
Szeretném elmondani, hogy mennyire gyűlölöm a televíziókból kiömlő, készre gyártott képeket és érzelmeket, az egy sablonra készülő gondolatokat és az egymást törlő információkat. S kicsit se szeretem, hogy rám telepszik ez az egész gépesített, turbósított, elektronizált világ. Sokáig azt gondoltam, mégse mondom el, mert úgyis csak az lesz a válasz, mama, te ezt nem érted. Aztán meggondoltam magam. Maradjon abból a régen volt világból emlék azoknak, akik velem együtt átélték, és valami azoknak, akiket érdekel, hogy milyenek voltak azok a sokat vitatott, jó kis hatvanas évek.
Dogossy Katalin Vissza