Megújuló egyház a megújuló társadalomban

Előszó

A programszerkesztő bizottság eredeti terve az volt, hogy miután a lillafüredi kongresszus „Keresztények és a szabadsági címmel a világban megnyilvánuló egyház problémaköreit dolgozta fel, ezúttal, az 1993-as vépi kongresszuson, egy immanens egyházi kérdés felé forduljon, és azt vizsgálja, hogy milyen belső magújulásra van szüksége az egyháznak ahhoz, hogy kifelé irányuló közéleti szerepét el tudja látni. Többen úgy vélték, hogy a „világiakban megújuló egyház" témakörével kellene foglalkoznunk. A hosszan tartó és bonyodalmas szerkesztőbizottsági megbeszéléseken kiderült azonban az, hogy a jelenlegi magyar társadalmi helyzet serpenyőjében egy csak befelé irányuló vizsgálódás egyrészt az aktualitás rovására menne, másrészt az elszigetelődési tendenciákat erősítené. Így fennállna az a veszély, hogy az immanens témafölvetés az össztéma szempontjából kontraproduktív lesz, és nem talál megfelelő célpublikumra sem.
Az alátámasztható ugyan, hogy minden kifelé irányuló közéleti tevékenység előfeltétele a belső és benső megújulás, de ez az immanens folyamat ténylegesen tematikailag sem választható el a kifelé irányuló cselekvés problémaköreitől. Nevezetesen, a külvilág társadalmi dinamikája, mindenkori aktualitása, az áthatóság lehetőségei és korlátai jelzik nemegyszer a belső átalakulás irányát és súlypontjait. Gyakran ezek a hatások, az „idők jelei" ösztönöznek a belső tudatváltoztatás szükségességére. Sokszor a valós világban megélt eredménytelenség, a ténylegesen lemérhető gyakorlati kudarc késztet bennünket befelé nézésre. Ennek az imhnanens folyamatnak azonban csak akkor van átformáló hatása, ha a befelé nézés nem szellemi-lelki elszigetelődéshez, nem a világtól való elforduláshoz vezet, hanem autentikus, azaz a valóságra irányuló benső megújuláshoz. Mint ahogy az egyedi lelki élet sem csupán önmagában és önmagáért tevékenykedő aktivitás, hanem mindig mások felé is fordul, úgy az egyház benső megújulása egyúttal időben-térben kifejtett „világi" tevékenység is. Vissza