Vitézeknek való dévaj balladák (dedikált példány)

Fülszöveg

Balassi óta a magyar költők életük minden titkát mezítelen lélekkel vallották meg, csak a testi szerelem dolgában voltak szűkszavúak és tartózkodók. Petőfinél jámborabb szerelmest a nagymamák sem kívánhatnak, olvashatjuk Szerb Antal irodalomtörténetében: "A szerelmesek kertekben ülnek, és különböző természeti jelenségekben gyönyörködnek". Petőfi szerelemtanának pusztító hatása volt, írja Szerb, őutána "több mint egy fél évszázadon keresztül csak ártatlanul volt szabad szeretni ártatlan szüzeket a magyar lírában.". ha követjük a tanácsát, kipusztul a magyar nemzet.
Ady fellépésével mintha megtört volna e bénító költészeti hagyomány: "Szállunk a Nyárból, űzve szállunk, / Valahol az őszben megállunk, / Fölborzolt tollal, szerelmesen". A magyar mélytudat nagy költője az elemi erejű szenvedély hangján szólt a testi szerelemről is - ne tagadjuk azonban: igen gyakran férfiúi gőggel és fensőséggel. Kiváló pszichológus-írónőnk, Mohás Lívia talán ezért is nevezte "trampli erdélyi macsónak" (egyéb érdemeit nem kérdőjelezve meg).
A Villon maszkját magára öltő Faludy György, aki, hogy is mondjam csak a kövér Margot szerepvállalásától sem idegenkedett a későbbi évtizedekben és Psyché, a képzelt magyar költőnő viharos szerelmi életét megörökítő Weöres Sándor ritka kivételek irodalmunkban, nem is igen akadt követőjük mind a ami napig.
Sajátos jelenség a magyar költészet immár nyolc évszázados öncsonkító kettőssége. Példaképpen: Petőfi izzadt parasztarca a forradalmi verseiben és ábrándos önarcképe a szerelmi lírájában: "Szerelmes vagyok én, / Megmondjam-e kibe? / Egy barna kis leány / Hófehér lelkibe!" Egyfelől tehát: szélsőséges politikai radikalizmus, akasszátok fel a királyokat, meg minden ilyesmi, másfelől pedig: a barna kislány hófehér lelke - ám semmi egyebe.
Sorshelyzetünket megörökítő költőink közéleti fellépése szobortalapzatot sürget. Ottlik Géza egyik esszéjében találjuk a következő sorokat: "... a nagy művészek nem titkolták, hogy a világ minden fájdalmát, kilátástalanságát és tragikumát hordozzák lelkükben, és mihamarabb hasonlították csakugyan egy beteg sashoz, mint egy szép szál, szeretetre méltó férfihoz, aki jól meri érezni magát ebben a siralomvölgyében..." Sorskérdéseinket megfogalmazó verseiben Döbrentei Kornél is olyanformán gubbaszt előttünk, mint a nemzet lankadt szárnyú sasmadara, valamely Trianon előtti magányos magyar szirtfokon. Azzal a nem csekély eltéréssel azonban, hogy ő nem csak a barna kislány hófehér lelkibe szerelmes; a barna kislány egyéb szépségei is élénken foglalkoztatják. Döbrentei, szerencsére, nem ismeri a testi és a lelki szerelem kettősségét. Látszólagos mozdulatlansága ama elhagyott szirtfokon: csendes tollászkodás, terepszínű készenlét, és álcázott, éber figyelem. A feltámadó szenvedély hívó szavára azonnal felneszel, és csattogó szárnyakkal hagyja el a telephelyét.
Ez a versgyűjtemény a másság kultusza helyett az azonosság tiszteletére inti olvasóját, praktikus tanácsok formájában. Döbrentei Kornél szexuál-lélektani felfogásában ez körülbelül annyit jelent, hogy a férfi legyen férfi, a nő pedig nő, ha már a Teremtőnek ez volt a szándéka velünk. S azt is: amikor kedvező fölöttünk, férfiak és nők fölött a csillagok állása, úgy forduljunk egymás felé, ahogyan ez a világ kezdetet óta a természet Könyvében meg van írva.
Álszemérem nélkül. Hornyik Miklós

A nő választ s nem te, ösztöne radar,
mert magát nem ismeri, téged mér,
mint döntesz helyette, ha jól, az pazar,
ám ha rosszul, kegyetlenül elzavar,
hagyja önbizalmad összetörjön,
a kudarcod magánzárkás börtön,
minden felelősség tiéd, így izen,
férfinép inget gatyát fölkössön,
hogy megtudja, mikor igen az igen. Vissza