Művész és király

Előszó

Részlet a könyvből:

"A holdvilág, mint ezüst kard, sötét és világos részre szelte az éjszakát. A házak fehér kockája ragyogott, árnyékuk fekete szőnyegként borult a földre. Pálmafák sötét sudara, lombjuk meredt ujja, mint nyitott, óriási tenyér rajzolódott a sötétkék csillagos égre.
Tiszta, világos holdtölte volt, Ozirisz ujjászületésének dicsőséges ideje.
Hetnufer, a királyi kincstár épitőmestere, kertjének kapuja előtt állt és szolgáját szólitotta.
A szolga kis szamárral, melyet könnyü teherrel rakott meg, a ház elé állt.
- Félreraktál mindent? - kérdezte Hetnufer.
- Igen, uram. Itt vannak a festőnádak, itt a tábla, véső, itt a kalapács; minden együtt van, - felelt Ti és könnyedén végigfuttatta ujját a szamár oldalán lógó zsákon.
- Rossz idő arra, hogy valaki elrejtőzzék.
- Bizony, uram. De hát mi nem akarunk elrejtőzni senki elől.
- Hm, - mormogta Hetnufer, persze, hogy nem. A házban nem ébredt fel senki?
- Nem, uram. Az egész ház alszik. Az úrnő, és az úrfiak is.
Hetnufer csöndes, holdfényben ragyogó háza békésen pihent a kis kert közepén. Nem hallatszott semmi, csak a nagy folyam vizének lassu mormolása. A folyó számtalan ággal ölelte magához a várost s egyik, mesterségesen idevezetett csatornája a kert alját mosta. Hetnufer fülelt. A viz mormolásán kivül, melyet annyira megszoktak a parton lakók, éles füle más neszt is hallott." Vissza