Művészettörténeti korrajzok II.

Előszó

Részlet:

A RENAISSANCE ÉPÍTÉSZET

A vezérszerepet, a melyet a képzőművészet terén a csúcsíves építészet korában Francziaország töltött be, az újkor kezdetével Itália ragadja magához. A művészetet, amely itt új szellemben a XV. században lendül föl nagyobb mértékben s a XVI. század folyamán éri el a virágzás teljét, renaissance művészetnek nevezik. A renaissance franczia szó s újjászületést jelent. Azelőtt általában az antik műveltség és művészet újjászületését értették alatta, a melyet minden alap nélkül Konstantinápoly bukásával hoztak kapcsolatba. A legutóbbi évtizedek kutatásai nyilvánvalóvá tették, hogy az a néhány görög tudós, a ki 1453-ban a török elől Itáliába menekült, az antik szellem terjesztésével alig volt némi hatással a képzőművészetre s hogy az antik hatás Itáliának a római művészet emlékeiben bővelkedő földjén a középkor egész folyamán sem szűnt meg termékenyítőleg hatni az itt élő művészek lelkére.
Az ó-keresztény művészet korában egész építészeti tagozatokat hurczolnak el antik épületekből s alkalmaznak változatlanul a bazilikákban. A pizai székesegyház bizonysága szerint, a hol a főhajóban szintén antik oszlopokat használtak föl, ez még a román építészet korában is megesik, a melynek alkotásai azonkívül nemes arányaikkal, tagozásuknak a módjával szintén antik hatásra vallanak. A XI. és XII. századbeli olasz építészetet ép ez oknál fogva protorenaissancenak, ősrenaissancenak is nevezik, miként a Niccolo Pisano által nagyobb lendületre keltett XIII. századbeli szobrászatot is, a mely szintén az antik római szobrászat emlékeiből merített. Annak, hogy a csúcsíves építészet Itáliában nem tudott gyökeret verni, az antik hatás szintén nem kis mértékben volt az oka. Vissza