Előszó
Azt tartják, aki halálhírét megéri, sokáig él. Nos a maximának szép kilátásai nyílnak a jövőre. Nemrégiben már temette a kritika, és most szemünk előtt új életre kel. A külcsín trükkjeitől elbűvölt...
Tovább
Előszó
Azt tartják, aki halálhírét megéri, sokáig él. Nos a maximának szép kilátásai nyílnak a jövőre. Nemrégiben már temette a kritika, és most szemünk előtt új életre kel. A külcsín trükkjeitől elbűvölt ítészek megírták róla, hogy korunk szerzője "nem tudja felfrissíteni a szentenciák klasszikus műfaját, sok ismerőset is újra mond, csupán egy kissé másként". Hogy napjaink aforizma-irodalmának nincsenek figyelemreméltó nyitásai valamilyen, eddig nem látott, esetleg nem is sejtett irányban. Hogy "forszírozott", s hogy izgalmasabb, jellegzetesebb kifejezési mintát kellene kitalálni, különben az emberismeret, az életbölcsesség és a társadalombírálat eszköze visszacsúszik oda, "ahol már volt, s amit okkal hagyott maga mögött".
Néhány ezer évet megélt már ez a műfaj, lényegében látványos változások nélkül. Egyetlen más irodalmi produktumra sem érvényes eme alaki állandóság. Úgy tetszik, a tömörítés, a sűrítés, a paradoxon, - a csőre töltött szellem - követelménye nem is igen tűri a formai kísérletezéseket, kalandozásokat. Rövidlátó recenziók talán épp ezért utasították perifériára a huszonnégykarátos "aranyköpést", mondván: így nem eléggé egyéni, nem igazán eredeti.
Soproni István maximáit akár ellenpéldának is felhozhatnám. Ezek a jobbára keserű igazságok a gondolatesszencia mesterművei. Egyediek és sajátosak, ugyanakkor a halhatatlan elődök évezredes hagyományának folytatói, tömör ötvözetei költészetnek, filozófiának. Jellemezhetem ezeket s magát a minden kort túlélő, ma is elevenen ható műfajt a szerző aforizmájával:
A mű is csak olyan, mint a bűntény.
Lehet tökéletes - az "elkövetéséig".
Tűnődésre, elmélkedésre kés olvasónak ajánlom a kötetet.
Saját fejünk termékeny használatára nevel.
Vissza