Király 100

Előszó

Török Gábor, az MLSZ elnökségi tagja
Láttam egyszer egy kisfilmet. Szerelmesek ültek a parkban, felnéztek az égre, és azt mondták: ezt csak mi érezhetjük, ez a pillanat csak a miénk. Aztán a kamera elindult felfelé, és a parkban egyre több párt lehetett látni, akik mind ugyanezt mondták, ugyanezt érezték.
Most én mondom: Király Gábor az enyém. Az én hősöm. Az én életem. Már az édesapja is az enyém volt, pedig akkor még nagyon kicsi voltam. Ott ültem a Rohonci úti stadion korzóján, és mellettem mindenki arról beszélt, hogy ilyen tanári módon csak Király Ferenc tud futballozni. Aztán jött Gábor, nem volt még húszéves, de úgy védett, hogy - volt kapusként - rögtön beleszerettem. Ekkor már egyetemre jártam Budapesten, de a szintén szombathelyi barátnőmmel - aki ma már a feleségem - mentünk mindenhová, ahol a Haladás játszott. Ott álltunk valamikor 1994 őszén is Budafokon, amikor a borzalmas állapotú pályán egy göröngyön megpattant a hazaadott labda, és szinte belém égett az akkor 18 éves kapus tekintete.
Amikor a Herthába igazolt, nem szép dolog, de rettenetesen drukkoltam, hogy Christian Fiedler hibázzon. Hibázott is, és Gábor évekre a kapuban ragadt. 1999-ben már a Közgázon tanítottam tanársegédként, és egy lerobbant nagytétényi házban néztem a Milán elleni BL-meccsét, ahol tényleg kivédte az olaszok szemét. 2004-ben, amikor Angliába igazolt, éppen a doktori értekezésemet kellett volna befejeznem, de én az interneten keresgéltem és szerencsére találtam is olyan helyi rádiókat, amelyek közvetítették a Hartlepool United elleni ligakupás bemutatkozását. A Crystal Palace szurkolóinak különböző netes fórumaira regisztráltam, és próbáltam nekik elmagyarázni, hogy Gábor milliószor jobb, mint az akkor még első számú kapusnak számító Speroni. Aztán már nem kellett, mert ők is látták.
De nem is folytatom. Most a szövetség elnökségi tagjaként ülök a lelátón, és még mindig őt nézem. Csodálom, tisztelem, szeretem. Köszönöm Neked ezt a közös több mint két évtizedet, Gábor! Vissza