Dinnyés Ferenc (dedikált példány)

Előszó

Amikor a megtisztelő feladatot, hogy írjak bevezetőt Dinnyés Ferenc festőművész albumához elvállaltam, megjelentek előttem sajátos, egyéni karakterű festményei, amelyeket, ha beléptem egy kiállítóterembe azonnal felismertem. Rajtam kívül bizonyosan sok rendszeres tárlatlátogató is osztozik ebben az élményben.
A következő gondolat szintén szorosan kötődött az előző élményhez, és ugyancsak a festményekből eredt, hogy milyen nagy részét képezik életművének a szegedi épületek, utcarészletek, és az ezekben, ezek közt élő, munkálkodó emberek. Joggal minősítette 1967-ben a Magyar Nemzeti Galériában megrendezett átfogó szegedi kiállítás kapcsán a recenzens, Apró Ferenc életművében a kiváló költő, jó barát, Juhász Gyula is: "... szegedi tájak ihletik Dinnyést, szegedi kolorit csillog a képein, amely a téli és nyári napsütést és novemberi borút egyaránt reális erővel és igazsággal rögzíti meg." Ugyancsak idekötődő, értékes vallomásnak kell tekintenünk a Szeged szülötte, szülővárosát egész szívével és teljes munkásságával szolgáló művészettörténész, Szelesi Zoltán mondatait: "ha valamikor el kellene hagynom szeretett szülővárosomat, a Tisza-partján fekvő Szegedet, visszagondolva e gazdag emlékeket őrző, kedves helyre, Dinnyés Ferenc költői szépségű, hol világítóan tüzes színű, hol ezüstösen lágy tónusú képeit látnám magam előtt...". Pedig más nagy szegediekhez, Mórához és Tömörkényhez hasonlóan, akik ideköltözve szerették meg és szolgálták hűségesen a Tisza-parti metropolist, Dinnyés Ferenc sem szegedi születésű. Vissza

Fülszöveg

Dinnyés Ferenc Budapesten született, de egész életműve Szegeden teljesedett ki. Tanulmányait Budapesten végezte, s azután, mint abban az időben legtöbbek, ő is bejárta Európát, de választott hazájába, Szegedre mindig visszatért "alföldi" festőnek.
"Az alföldi festészet önmagában véve sokrétű, vidékek szerint és művészek felfogása szerint változó... összefoglalni szeretné azt a művészetet, amelyet a Magyar Alföld szeretete hívott életre." (Bodnár Éva)
Dinnyés 1910-ben telepedett le Szegeden. Első bemutatkozó kiállításáról így írt Juhász Gyula: "Tájképei vérbeli festőt mutatnak be, aki friss, meleg színeivel máris a beérkezettek sorába került."
"Plenair képei magukon viselik a levegőnek színformáló poézisét... technikája robosztusan vehemens, de egyéniségének őszinteségére vall - ha sokaknak idegen is -, nem alkuszik a közönség ízlésével." (Pfeifer E.)
"Dinnyést szokatlan patriotizmusa, az alföldi ember, a város végleg magához kötötte... Joggal kapta társaitól, kritikusaitól a Szegedi Festőpoéta rangját." (D. Fehér Zs.)
"A kép egységgé forrasztása, tömeggé formálása izzítja át színskáláját... vörös naplementés tüze izzik a formákon, a szervetlen is megvonaglik, mintha csak a biológiai lét magasabb mozgásformájába akarna átszellemülni." (Vinkler L.)
Halálának 10. évfordulóján rendezett reprezentatív kiállítás megnyitó szavait: "A közelmúlt nagy meglepetése Dinnyés Ferenc festészete... személyes megrendítő élmény... Tömegekhez szóló szuggesztív festészet." (Pogány Ö. G.)
"Tartalmat hordozó festői hatás tudatos kutatása közben alakította ki sajátos dinnyési színkultúráját." (Szelesi Z.)
"Dinnyés expresszív drámai alapállású festő. Nyugtalan lelkének kivetítéséhez a lángoló vörösek és lilák látványt formában feloldó lobogása felet meg leginkább." (Tóth. A.)
"Könnyen érezhető, de nehezen megfogalmazható szegedisége... Senki nem festette meg annyiszor a paraszti hagyományait zártan őrző Alsóvárosnak, az iparos Felsővárosnak vedlő vakolatú házait, poros utcáit. nem érdekelte a tárgyak valós színe, azokat művész lelke maga választotta, a paprika vörösének hol tüzesen tomboló, hol folytottan parázsló árnyalatával ruházta fel." (Apró F.)
"Nyomon követhetjük stílus értelmezéseit, a szikár, naturalista ábrázolástól Ferenczy hatásán és a fáovok élményén át a lélek tájainak szürrealisztikus megfogalmazásáig." (Tandi L.)
"Dinnyés árnyékhatásokból kibontható térdinamikai képszerkesztése, racionális építkező jellegű törekvései az alföldi művészet összképébe nem illik bele." (Szuromi P.)
Szuromi Pál az alföldi festő besorolása ellen szól: "... Dinnyésnek nincs szüksége efféle mankóra, megáll a maga lábán, egyben a hídteremtő szerepét is felvállalja." Vissza