Diagnostikai és therapiás útmutató I-II.

Előszó

A lakosság egészségügyi ellátásának alapját egyrészt a körzeti orvosok munkája, másrészt az a kapcsolat képezi, mely köztük és a különböző egészségügyi intézmények között kialakult. A civilizált országok egészségügyi ellátásában ez az egységes irányelveken alapuló szervezett együttműködés legalább olyan jelentőségű, mint az egészségügyi személyzet magas szintű képzettsége, vagy különböző intézmények technikai felszereltsége. Azonban a különböző ellátási formák fejlődése nem volt egyenletes, és így főleg a technikai feltételek nem egyenlő mértékben biztosítottak. A rendelőintézetekben és még inkább a kórházakban a diagnostikus és therapiás technikai apparátus sokkal gyorsabban fejlődött, és így lényegesen magasabb színvonalú, mint a körzeti orvosi rendelőkben. Nem szükséges különösebben bizonygatni, hogy 40-50 évvel ezelőtt ezt a különbség kisebb volt, mint a. Ez bizonyos fokig nemcsak a különböző objektív vagy akár szubjektív tényezők következménye, hiszen ennek a differenciának minden áron való csökkentését irracionális volna erőltetni. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy kellően átgondolt és a reális igényeknek megfelelő fejlesztés nem szükséges, mivel az előbbiekben vázolt körülmények nemcsak a munkát nehezítik, hanem az egységes egészségügyi ellátás megvalósítását is zavarják.
Hasonló probléma az igen nagy kiterjedésű szakirodalom figyelemmel kísérése. Ez persze nemcsak a kórházon kívüli egészségügyi ellátásra érvényes, hiszen az egyes szakmák és ezeken belül egyes témakörök differenciált fejlődése olyan mértékű, hogy egy ember nem képes az irodalommal átfogóan lépést tartani. Kétségtelen, hogy a kórházak orvosai ezen a téren is előnyösebb helyzetben vannak, azonban a kórházakon belül sem lehetséges, hogy a különböző szakmák haladását, diagnostikus és therapiás módszereinek fejlődését valamennyi orvos rendszeresen figyelemmel kísérhesse.
Ezeknek a problémáknak megoldása igen nehéz. Tökéletesen a feladat talán nem is oldható meg. Sok segítséget nyújt a rendszeres egyéni és csoportos továbbképzés. Lényegében ilyen vonatkozásban igyekeznek segítséget nyújtani az összefoglaló folyóiratok és az egy-egy témakört áttekintően feldolgozó továbbképző füzetek. A nehézségeket azonban mindezek együttesen sem tudják kiküszöbölni. Ez annyival is inkább így van, mivel a diagnosztikai módszerek alkalmazása és bizonyos fokig az értékelésük, de még inkább a therapiás módszerek az alkalmazó orvos egyéni belátásától, individuális metodikájáról is függenek. Igaz, hogy a diagnosztikának és therápiának vannak általános, világviszonylatban elfogadott alapelvei, szabályai, azonban az is igaz, hogy minden egyes kórházi osztályon kialakul egy, a vezető egyéni elképzeléseihez alkalmazott rendszer, illetve módszer, mely meghatározza az adott eset, a betegség diagnosztikájának és kezelésének metodikáját. Úgy gondolom, nem érdektelen tehát, hogy egy terület vezető kórházának hatósugarába tartozó valamennyi orvos tisztában legyen azzal, hogy bizonyos betegség diagnostikájával és therapiájával kapcsolatban melyek az általános és az adott kórházi osztályra jellemző módszerek. Vissza