Előszó
Deviálás, deviáció, deviancia. Szakkifejezések, amelyekkel a szociológia antiszociális, közösségellenes, normasértő jelenségeket jelöl. Habár maga a latin szó - deviatio: elhajlás, eltérés - értéksemleges, a társadalomtudományi érvrendszerben egyértelműen negatív kontextusúvá válik. Az öngyilkosság, a bűnözés, az alkoholizmus, a mentális zavar, valamint a fiatalkorúak veszélyeztetettsége alkotja azt a sort, amelyet a deviáns jelenségek klasszikusainak minősíthetünk. Ezek azok a viselkedésbeli, magatartásbeli zavarok, norma- és törvénysértések, amelyeknek tíz- vagy százezrelékben kifejezett (vagy csupán becsült) számsorait felhasználva lehet bemutatni a normálistól, a kívánatostól, a társadalmilag értékesnek minősülőtől eltérő jelenségeket. Hogy azután a prevenció, az alapellátás, a családgondozás intézményrendszerének kialakításával, a medikalizáció, a kriminalizáció és a pszichiátrializáció kelléktárával felvehető legyen a harc a dezintegratív, irracionális, ellenséges erőkkel szemben. Mindazzal szemben, ami a helyes útról való letérést, a szokásostól való eltérést képviseli a társadalom rendjének koncepcióját kidolgozók, fenntartók és érvényesítők szemében. A rend megőrzésén ugyanis sok múlik - maga a közösség fennmaradása. Azok a közösségek, amelyek ellenségképek körvonalazásának stratégiáját követik, általában kíméletlen és kérlelhetetlen válaszintézkedéseket foganatosítanak a szabályszegőkkel szemben: stigmatizálást, marginalizálást, megsemmisítést. Nincs is nehéz dolguk, hiszen egyszerű és könnyen áttekinthető séma áll rendelkezésükre: a normaszegők köre - akár a társadalmi hatékonyság, akár az erkölcsi kötelezettség, akár a szociális tökéletesség normatív parancsának való megfeleltetéssel - szinte automatikusan előállítható. Hogy azután köréjük gyanakvásból, félelemből, hisztérikus távolságtartásból és militáns attitűdökből összedrótozott kerítés kerüljön.
A szokatlan, az eltérő, a rendkívüli, a deviáns, a patologikus és a démoni emberi viselkedésekre, hitekre és tulajdonságokra adott egyéni és intézményes reakciósémák között mindig is ott lapult a nyugtalan elutasítás, a türelmetlen tagadás, a konfliktusgerjesztés. Az már az adott közösség homeosztatikus képességén múlt, hogy át tudott-e váltani a stigmatizációról destigmatizációra, hogy képes volt e önmagába építeni, a sajátjává szelídíteni azokat a jelenségeket, amelyek rendjének megbontására esküdtek. Hogy fel tudta-e ismerni azt, hogy az eltérő, a normaszegő kontrolljaként szükséges jellegzetességek és akaratok nélkül nem létezik életképes közösség. Azaz: kultúra. A kulturális tér és idő kiterjesztéséhez, a határvonalak megrajzolásához pedig elengedhetetlen a határokon kívülre merészkedők, a limiteket áthágok, a kulturális toleranciát megkísértők tábora. Azt a közösséget azonban, amely a kínosból károst, a másból megvetendőt, az eltérőből elferdültet, a kiszakadóból kiállót konstruál, és amely ráadásul csak a károsról, csak a megvetendőről, csak az elferdültről és csak a sort elhagyóról beszél, alapvetően alacsony tűrőképességűként, szenvedélyes minősítési késztetettségűként és állandóan irritáltságra hajlamosként jellemezhetjük.
Vissza