Sören Kierkegaard

Előszó

Ha tőle függött volna, Sörén Kierkegaard meghiúsít minden, személyével és írásaival foglalkozó tanulmányt, könyvet, filozófiai vagy teológiai vitát, kis- és nagy-doktori értekezést, egyetemi professzori előadást, szemináriumot, évfordulókra való emlékezést, konferenciát. Naplójegyzete 1852-ből, élete utolsó szakaszából: „Ha egy docens ellophatná gondolataimat, elsőrendű sikert vívhatna ki magának. Tudom, hogy eljön az idő, amikor másként fognak fölöttem ítélkezni, mint ahogy azt kortársaim teszik. Azt viszont tagadom, hogy ez a későbbi kor emiatt értékesebb lenne. Ha hatalmam volna az utókor felett, akkor lehetőség szerint minden hazug, tudálékos előadást meghiúsítanék, amely belőlem akar élni. Sajnos, ez elérhetetlen vágy." Később, jövendő sorsa ellen lázadva: „Az utókor, mint egy undok féreg, irigyen és középszerűen fog felfalni téged. Halálod után visszataszító docensek abból fognak élni, hogy te léteztél."
A kortársak ítélete valóban megsemmisítő volt. A Vagy-vagy címmel 1843-ban megjelent műve rendkívüli sikert aratott (1849-ben második kiadására is sor került), de három év múlva a Filozófiai morzsákat folytató Tudománytalan utóiratban azon kesergett, hogy előző könyve mintha meg sem jelent volna: nem beszélt róla senki, nem írtak, még vicceket sem gyártottak róla. Mottója egy Shakespeare-idézet volt: „Jobb egy jó akasztás, mint egy rossz házasság" - ez sikerült, mondja, jól kivégezték ezt a könyvet is. Naplója szerint talán ötven példányt adtak el, „ugyanakkor egy szennylapnak 3000 előfizetője van". A Corsar című szatirikus lapról van szó, amely 1846-ban humorosnak szánt írásaival és karikatúráival a szó szoros értelmében megsemmisítette Kierkegaard hírnevét.
Ismeretlenül halt meg. Magányos sétája közben az utcán lett rosszul, kórházba szállították. Néhány hét múlva bekövetkező haláláig, 1855. november 11-ig egyetlen megmaradt hűséges barátja, Emil Boesen látogatta. A sokaság számára annyira nevetséges alakká vált, hogy Koppenhágában - állítólag - egy ideig egyetlen szülő sem merte fiúgyermekét Sörenre kereszteltetni. Hosszantartó csend következett. Huszonöt évvel halála után írta róla az első jelentősebb monográfiát honfitársa, az irodalomkritikus és filozófus Georg Brandes. A század utolsó harmadában skandinávok - a dán Jacobsen, a norvég Ibsen - fedezték fel Kierkegaard írásaiban a magára maradt vagy magát kereső egyes embert, az individuumot.
Rendkívüli szerepet játszottak a lassan beinduló német fordítások. 1896-ban jelent meg írásaiból, írásainak végső, kritikus szakaszából az első német válogatás Támadás a kereszténység ellen (Angriffaufdie Christenheit) címmel. 1904-ben a „romantikus" Kierkegaard volt érdekes, németül olvasták jegyeséhez intézett leveleit és feljegyzéseit. Vissza