Előszó
Hajdú Zoltán Levente oly korban lesz költő, amikor a költészetről végre valahára lefoszlik a szolgálat és a felsőbbrendűség keverék-máza, s marad ami volt: természetes emberi gyengeség, azoknak...
Tovább
Előszó
Hajdú Zoltán Levente oly korban lesz költő, amikor a költészetről végre valahára lefoszlik a szolgálat és a felsőbbrendűség keverék-máza, s marad ami volt: természetes emberi gyengeség, azoknak való, akik szeretik. Eddig különböző színekben fegyver volt a szó, a forma az üzenetért élt. S ha volt költő, aki mégiscsak játszani, meg magába, meg másba szerelmesedni, meg szeretetet aratni, meg magát meglepni, meg hasonlókat kívánt a költészettől, akkor annak meg azért kellett cselező harcossá válnia, hogy ne bántsák: ő sem lehetett tehát önmaga.
Levente versein tehát először is azért bámulok, mert nem óhajtja már bizonyítani magát. Régen minden költő így kezdte: bocsánatkéréssel vagy daccal. Levente beugrik az önszeretet medencéjébe, s úgy úszik benne, mint hal a vízben: a szárazföldről való tudomás nélkül.
Másodszor: minden teketória nélkül tudni látszik, hogy az önszeretet nemhogy bűn volna, s még csak nem is szükséges rossz, mint az autónak a benzin, hanem az isteni mozgás része, s éppoly alkalmas az átélésre, mint bármi, amit azzal a tudattal kultiválnak, hogy az isteni mozgás része.
Harmadszor: nagyon szépen gazdálkodik. Szóval, formával, magával. Fiatal költők nemigen tapintatosak olvasóikkal, sőt gyakran azt látszanak kívánni, hogy olvasóik penitenciaként vegyék őket magukhoz, a szenvedés kedvéért. Levente ellenben olvasóinak időt és nyugalmat hagy arra, hogy még egyszer elolvassák a verset; lehet, hogy ez a költői siker egyetlen kikezdhetetlen ismérve.
Vissza