Előszó
Huszonhárom esztendő távlatából immár a harcteret járt hősök emlékében is más-más színben jelenik meg a háború: némelyeknek inkább a küzdelmes órák, másoknak a kedvesebb, derűsebb események rögződtek meg lelkükben. Már akik csak könyvekből, lapokból, levelekből, avagy szóbeszédből ismerik a titáni tusát, általában úgy hiszik, hogy az a négy és negyedév nem volt egyéb, mint vége-hossza nélkül való fáradalmak, fájdalmak, határtalan szenvedések, százféle betegség, ezer-fajta sebesülés, hősi elmúlás szomorú egyvelege. Hát hiszen tagadhatatlan: volt ott aj-baj-jaj is elegendői Bizony némelykor napokon át rengett-morajlott a föld az öreg ágyuk munkája nyomán, poklok kínjai kerekedtek, ha kaszált az akna, megrezzent a szív, ha robbant a kézigránát, de ha elcsitult az égzengés, immár nem vijjogott a srapnel, nem kerepelt a géppuska: egyszeriben bizodalom váltotta fel a szorongást, s az életkedv elhessegette a keservet.
A magyar katonának a legválságosabb helyzetben is telt egy-egy jóízű megjegyzésre valója. Hát még ha csendes volt a tájék! Ilyenkor szinte szüntelen derű aranyozta be az árkok világát. Szólt a bájos harmonika, duruzsolt az andalító szájmuzsika, nótára hangolt, táncra perdített a hegedű, s a tüzes magyar csárdás, az ábrándos bécsi keringő hangjaira még az ellenség vonalaiban is tapsorkán csattant föl.
De nemcsak a dal, az ének tette a vigasságot! 'Derék katonáink, öregek-fiatalok beszélgetését játszi tréfa tarkázta, éle, évődés fűszerezte, csipkedték-ugratták egymást, de mókájuk soha sem volt sértő.
Tőrőlmetszett, zamatos a magyar harcos humora, kristálytiszta, mint a napsugárban fürdő harmatcsepp. Illatos virágainak a lövészárok, a kaszárnya, a gyakorlótér, de még a kórház sóhajtással bélelt szobája is egyaránt melegágya.
A magyar harcos,, lelkének egyik ragyogó gyöngye: kedveskedélye nyilván évszázadok értékes örökségei!
Vissza