Délibáb 1942. május 16.

Előszó

Részlet:

Mint minden Bibó-írás, ez az új Bibó-darab is letagadhatatlan cáfolata annak a meglehetősen divatos, sokat hallott közhelyek, hogy a magyar falu jellegzetes alakjai színpadon csak operettízű, lobogó ingujjú és bokorugrószoknyás figurák képében kerülhetnek a közönség elé. A magyar föld egyszerű gyermekeinek problémái az elhivatott író kezében, a szó teles értelmében magyar irodalmiság közvetítésével olyan lehetőségeket jelentenek a színházművészetnek, amilyent a mesterkélt, ötletesnek kikiáltott, hazug aktualitásokkal agyoncicomázott, "modern" szerelmi három- és négyszögekkel megtüzdelt témák meg sem közelíthetnek. Bibó Lajos remek ösztönnel nyúlt most is a magyar föld ezerarcú problémái közé, olyan témát választott, amelyik hangulatában drámaian magyar és érdekességében megrázóan emberi. Nem üres, súlytalan mellébeszélés az, amit a cím alatt olvashatunk: "Idő: az örök jelen". A darab valóban az örök magyar jelent hozza elénk mégpedig olyan remek írói meglátással és feldolgozásban, hogy értékileg is túlnő a "ma" siker-keretein az örök jelen értékállandóságáig.
A darab története egy Hódmezővásárhely melletti tanyán pereg le. Nótás Gál István, jómódú, özvegy gazda meghitt békében él kisfiával, két fiatal cseléddel, a világcsavargó Világbíróval, a rigmusfaragó Tápaival és a félkegyelmű Gólyával. Gál gazda más, mint a többi tanyásgazda, nótáslelkű, érzőszívű ember és nagyon szereti azokat, akik körülötte élnek. Vissza