Dél keresztje alatt

Előszó

ELŐSZÓ
Kétfélekép lehet utazni.
Utazni lehet úgy, hogy az ember Baedekerekkel, jegyfüzetekkel s különböző valutákkal felszerelve egyszerűen elmegy világot látni. Tágult pupillával végigzónáz országokon s tengereken, tájakat bámul, panorámákat élvez, megeszi száz vendéglő s étkező-kocsi főztjét, megalszik egy csomó szállodában és hálókocsiban, elpattantja a Kodakot úton-útfélen . . . Végül pedig üres erszénnyel s üres fővel, esetleg holtfáradtan és idegkimerülten tér haza.
És utazni lehet úgy, hogy az ember útközben nemcsak a külső látnivalókat szemléli, hanem mellettük s mögöttük az embert, a lelkeket, a sorsokat is figyeli; bepillant, bárha csak futólag, a tőle egyébként távol élő, de vele mégis végeredményben azonos sorsú Embertárs világába: otthonába, szemébe és szívébe, történetébe, küzdelmeibe, örömeibe, fájdalmaiba. Lélekben egy pillanatra kezet szorít a Testvérrel, akit eddig nem ismert s aki őt sem ismerte soha s akit ezentúl sem lát majd viszont; de akivel ismeretlenül is ugyanannak a kétmilliárdos nagy családnak a tagja, amelyet minden különbözőségen túl s minden természetrajzi együvétartozásnál erősebben az azonos emberi hivatás fönsége és tragikuma forraszt együvé. Így utazni annyi, mint egy percre föllebbenteni a függönyt, amelybe vándorlásunk tarka színpadja, a Föld, ez a kozmikus viszonylatban oly parányi s nekünk mégis oly óriási bolygó burkolózik, amíg csak hosszú utánjárással hol ezt, hol azt a sarkát önmagunk előtt egyenkint föl nem fedezzük. Vissza