Dechandt Antal szobrászművész

Előszó

Nem véletlen, hogy évtizedek óta vajúdik a képzőművészet... Persze nem a felszínen, a felszín néha nagyon is magabiztosnak és rátartinak tűnik. Elméletek és magyarázgatások tömkelege születik, melyek itt-ott lényeges kérdéseket is feszegetnek, de általában mondvacsináltak és olyan egyedien periférikusak és pesszimisták, hogy lényegében csak a rondaságot szaporítják. Ezért aztán valójában - a sznobokon kívül - senkit sem érdekelnek. És ami a legnagyobb baj, az elmélet és a gyakorlat nem ugyanarról szól. A művészettörténész-diktátorok által gyártott ideológiák is csak tetézik a zűrzavart és akik ezek uszályába kerülnek azokon - hosszú távon - az időleges megdicsőülés sem segít.
Dechandt Antal elkerülte ezt a veszélyt. Csendben - tülekedés nélkül - szinte észrevétlenül dolgozik. Természetesen, magától értetődően és folyamatosan születnek a művei, mint a jó magból kikelő növény és növekszenek, szaporodnak, módosulnak, variálódnak, ahogy a természet is csinálja. Ebben valószínűleg segítették a körülményei, már indulásakor a szakmai környezete, a vidék - Mecseknádasd - ahol lakik és nem utolsó sorban természetes gondolkodása, egészséges szemlélete és igényessége. Bartók mondja: Mi a természet nyomán alkotunk... Ez csak úgy lehetséges, ha megpróbáljuk megérteni a természetet, megérteni, megérezni, megsejteni a természet belső életét. A nagy élményt ebben a folyamatos közelítésben a fokozatosan feltáruló egyszerűség, az egyszerűség mélysége, a mélység sokféle megjelenése, az ugyanaz és a mindig más rádöbbenésének élménye jelenti. Vissza