Dávidkáné

Előszó

Részlet a könyvből:

"A mezőn egy lovas ember haladt. Ballagó lépésekben vitte a ló Kőrös városa felé. A lovason fehér szűr volt, a fején meg felgyűrt karimájú posztósüveg. Arca a mellére kókadozott. Aludt.
A ló is mintha aludna: lomhán, bólingató fejjel lépegetett a város felé. Egyszer aztán megállott, és beleharapott az út szélén zöldellő harmatos lapuba. A lovas akkor fölemelte a fejét.
Fiatal parasztlegény. Azt lehetne mondani, Napóleonhoz hasonlít. De bolondság volna az ilyen összehasonlítás, mert ebben az időben, mikor ez a legény Kőrös városa felé igyekszik, Napóleonnak még az öregapja sincs a világon. Az esztendő száma: 1650.
A legény tehát fölébredt, és megrántotta a kantárt.
- Hajnalodik - mondotta, ahogy a vörösödő égre nézett.
És nyújtózkodott, és ásított.
Aztán hozzáverte a sarkát a lova oldalához. A ló továbbporoszkált a város felé.
A vetéseket szántások váltották fel. Aztán egy hervadt kukoricás föld következett. Öles magas, elszáradt kukorica. Tavalyról maradt úgy. A gazdája vagy nem akarta felszántani, vagy hogy más vidékre költözött a török elől.
Május végi időben, mikor minden zöldül, éktelenség volt nézni azt a lábon maradt kukoricagórét. De hát abban az időben lehetett olyat látni másfelé is.
A lovas odaért. Egy kék ruhás parasztnő lépett ki a kukoricásból.
- Bácsi! - mondotta -, az Isten áldja meg, kísérjen be a városba." Vissza