Zuzmara

Előszó

Részlet a könyvből:

Április 1.

Langyos szellőben fürdött a városka. A pocsolyásan szégyenkező későtéli hó lassan egészen eltünedezett az uccákról. Szorgos patakocskákká változva a kanálisok tátott száján át sietve bújt be a felengedő föld gyomrába. A sima tetőkről nagy hócsomagok szánkáztak le a gyalogjárókra. A kőházak közé talán büntetésből állított bunkósfejű díszakácok is vidáman dőltek féloldalt, hogy jobban hallják az ellenséges hó halálos puffanásait.
Az emberek most nem osontak az ereszek alatt, mint a sötétedő téli délutánokon. Messze kitértek az ucca közepére és várakozó, vidám pillantásokat vetettek a háztetők felé. A komoly, tudós igazgató urat is megfigyelték a fiúk egy reggel, ahogy nagyot mosolygott fehér szakállába, amikor egy váratlan, nedves küldemény egy anyóka nyakába ugrott nesztelen és csínytalan szökkenéssel.
Reggel, nyolc előtt volt, tavasz kezdődött, friss mozgással élt a régi bástya lábánál elterülő piactéren minden élőlélek. Meleg nyári reggeleket prófétáló piros szájjal csókolta meg az emberéket a református torony háta mögül előbukkanó drága Nap.
Erre a reggeli képre gondolt és lassan mosolyra lágyúlt aranyakáccal befutott házuk tornácán Szelle Laci. Ebédután jött ki ide, amikor az asztal kiszolgált terítékei fölött édesapja csendes beszélgetésbe kezdett a Doktor bácsival, a szomszéd öreg állatorvossal. A Doktor bácsi minden csütörtökön az ő asztaluknál talált családot. Jóhumorú, okosszavú agglegény volt. Vissza