Dante Pokla

Előszó

Midőn Dante halálának hatszázadik évfordulója alkalmából e munkámmal hódolók a nagy költő emlékének, egyúttal tisztelettel adózom mindazoknak, a kik az «Isteni Komédia» magyar tolmácsolása terén eddig is sikerrel buzgólkodtak, ők is, épp úgy mint a külföld, főleg a német és angol irodalom Dante-fordítói, kétféle úton jártak. Szász Károly és Babits Mihály megtartották az eredeti versformát is, a terzinát, Császár Ferencz, Angyal János, Csicsáky Imre, Gárdonyi Géza és Zigány Árpád pedig rímtelen versekben ültették át Dantét. Magam is az utóbbi módot választottam, a szigorú alaki hűségnél sokkal fontosabbnak tartva, hogy toldás és kihagyás, módosítás és másítás, nehézkesség és erőltetettség nélkül adjam vissza Dante nyelvét. Ez a szempont bírta rá a verselő technika oly nagy művészét is, a minő Longfellow volt, hogy Dantét fordítva, lemondjon a rímről, ő is érezte, hogy a nagy éposz sorai oly tömörek, majdnem minden szavának oly nagy a súlya, sok-sok mondása mögött annyi tudós czélzás lappang, hogy igen könnyen hamisításokra kényszerítheti azt, a ki a tartalom lelkiismeretes követése mellett még a szövevényes rímelés bilincseit is magára veszi. Két kiváló esztétikusunk is, Imre Sándor és - még nyomatékosabban - Péterfy Jenő ugyanez állásponton voltak, bármily elismeréssel írtak Szász Károly úttörő vállalkozásáról, a mely elismerésükben annál teljesebb mértékben osztozom, mennél jobban ismerem, gyakorlatból is, a vállalkozás óriási nehézségeit. Vissza