Dante

Előszó

Részlet a könyvből:
Csodálatos, és a világirodalom történetében páratlan jelenség, hogy egy nemzet, irodalmának legelején, majdnem egy időben a költői nyelv formálódásával hozza létre legnagyobb költőjét is. Az olasz nemzet az egyetlen, mely erre példát mutat ; csak e nemzetnek jutott az a szerencse, hogy legnagyobb költői lángelméjét akkor szülte, mikor még alig volt irodalma.
Itáliában a középkoron át egész a XIII. századig jobbára latinul irtak, a XII. századtól fogva pedig provencal és franczia nyelven utánozták a troubadourokat és a trouvére-eket. Ez idegennyelvü költészet mellett csak 1190 táján lépett fel az olasz költészet, de még nem egységes irodalmi nyelven, hanem tájnyelveken. Veronai, milanói, génuai, páduai, bolognai, szicziliai, umbriai költők irtak jobbára egyházi tárgyú verseket, melyek nagyobbrészt latin versek nehézkes utánzatai voltak, vagy mint e tájnyelvi irodalmak legfontosabbja, a világi költészettel foglalkozó szicziliai, a provence-i iskolát folytatták, noha Itáliában az a lovagi élet, melyből ez iskola sarjadzott, jóformán csak hallomásból volt ismeretes. Ez üres és elcsépelt lirai formákban mozgó ál-troubadour költészettel szemben a XIII. század közepe táján nagy ellenhatás keletkezett Bolognában, a hol Guido Guinicelli a lelketlen szerelmi hangicsálást az ellenkező szélsőséggel, a túdóskodó költészettel akarta kiirtani. Vissza