Dante

Előszó

Krisztus után az 1301. év januárjának 27-ik napján a flórenci népköztársaság egyik tekintélyes polgárát, aki előbb prior (városi elöljáró), később szerényebb hatáskörben, városépítési felügyelő volt, negyedmagával 5000 aranyforint pénzbirságra és számüzetésre itélte a hirtelen megváltozott politikai áramlat. A szigoru itélet szerint a vádat a hatóságnak füléhez jutott hírek igazolták, de mivel egy letűnt kormányzat exponált emberéről volt szó, aki valamikor közpénzeket kezelt, a saját pártjának érdekében dolgozott, politikai hitvallását csak saját és minden aktuális áramlattól független meggyőződéséből fogalmazta meg: az uj áramlat mértékével mérve természetes, hogy bünös volt.
Ez az ember, aki csalás, hamisítás, cselszövés, zsarolás és lázadás vádjával lett földönfutóvá, Alghieri volt, keresztnevén Dante. Az emberélet utjának felén, 36 éves korában, taszították világgá, kellett letépnie szivét mindenről, amit leggyengédebben szeretett (Pd. 17, 5-6). Az édes szülőföldhöz szenvedélyesein ragaszkodó lelke soha ki nem heverte ezt a rettenetes csapást: honvágya egész élete müködésén végigsir; feleségét, gyermekeit, akiktől szintén elszakadt, egy szóval sem emliti. Pedig nem volt néma szenvedő: mélységesen emberi és mégis minden emberi méret fölé magasló indulata, méltatlankodása, haragja és iróniája százszorosan visszavág vádlóinak és hóhérainak, akik jótetteiért lettek ellenségeivé (Inf. 15, 64). Vissza