Dannz doktor és a felesége

Előszó

Részlet a könyvből:

Közel a lüneburgi pusztához, a vad Witte folyó partján állott a kis város. Hogy ezt a csendes és kis folyót miért nevezték »vadnak«, azt senki a világon nem tudta. Nem is szakadt két felé, hogy meg kellett volna egymástól külömböztetni őket, - mert csak egyetlen Witte folyó volt. Ez a két-három méter szélességű folyó olyan lustasággal vonult át a pusztán és mezőkön, mintha semmi sietségre se volna szüksége, hogy elérkezzék hatalmas társához, az Elbéhez. Néha az áttetsző folyó szinte állani látszott, különösen ahol az Eisenhut és Zehmen kertek között bekanyarodott a városkába. Itt ősrégi fák árnyékában folyt, amelyeken keresztül csak néha hatolt át egy-egy napsugár, hogy felfedezze a Witte kis halait és megragyogtassa a fenekén elszórt cserepeket. Az Eisenhut-kert szélén szinte embermagasságnyira nőtt páfrányok zöldeltek, a másik oldalon a várkert sűrű bozótja kezdődött, s el lehetett innen látni a hatalmas szilfák közül előszökkenő öreg vártoronyig. Ez a sűrűség tavasszal tele volt ibolyával. A torony olyan öreg volt, hogy talán még a Wittét is »vad« korában ismerhette, mert több mint ezer esztendős mult állott mögötte. Nagy Károly idejében a vendek elleni védelem számára épült ez a vár, és Medve Albert építette hozzá a lakóházat. Egy hű bérese, Krusige Busso lakott először benne, de hogy meddig, azt senki sem tudja. A wittei krónika azt mondja, hogy 1664-ben már privát kézbe került a vár.
A hatalmas, erős ház igen sok tulajdonos kezén mehetett keresztül és mindegyik változtatott a belső berendezésén valamit az ízlése és a szükséglete szerint. Kívül azonban a toronnyal együtt változatlan maradt. 1750 óta a vár a körülötte lévő kerttel, szántóföldekkel és erdőkkel együtt a Zehmenek birtokában volt. Jelenleg Zehmen tanácsos özvegye, Manóri Berta és fia, a huszonnégyéves Róbert voltak a birtok urai. Róbert éppen most tért haza Borbenből, ahol tanulmányait befejezte... Vissza