Nagy idők

Előszó

NAGY IDŐK KAMUJA
A szerző saját előszava, melyben a könyv végigolvasására biztat
Úgy látszik, egy bizonyos kor után rátör az emberre a késztetés: valamilyen formában összegezze nagy tetteinek, sikereinek, saját történeteinek sorát. Még ha magának sem vallja be, a háttérben az a féltés munkálkodik: nehogy elvesszen az utódok számára a színes kalandok sora, a sok rémséges baromság, és ne halványodjon el a régi cifra történetek emléke, amelyeknek tanúja volt.
Talán engem is ez érhetett el, hogy hirtelen írásba fogtam, minden méltányolható előzmény nélkül, a kézzelfogható nehézségek dacára is.
Sokkal könnyebb helyzetben van nálam az, aki sarkutazásainak történeteit vetheti papírra, vagy aki a penicillin felfedezésének izgalmaival kérkedhet. Ugyan, mi maradt meg az egyszerű emberben a múlt század második felének évtizedeiből? Sok minden feledésbe merült, hisz az utolsó évek mintha egyre gyorsabban szaladnának. Azért mégis volt miből válogatni.
Jobb lett volna, ha nem teszem közzé ezeket a történeteket? Lehet. Hiba lenne, ha ezen írás kapcsán ítélnénk meg az elmúlt évtizedek magyar való világát, hisz olyan sok fontos dolog is történt akkoriban. Inkább azokról kellett volna írni? Lehet. De akkor is, részemről „ez van", teszem hozzá lazán és színesen a korszak egyik sikeres közhelyét.
Törheti a fejét a tisztelt olvasó, ugyan ki lehet a sorok írójának példaképe, a mentora, ki foghatta a kezét. Nem akarok senkit megbántani vagy lejáratni, aki klasszikus, aki magyar, aki élő, így hát megkímélve az olvasót még a megpróbáltatások elején, elmondom az igazat: O'Henry. Ha már meg kell nevezni valakit, akkor bizony: O'Henry. Nem csak azért, mert már nem tud tiltakozni. Ö annyira jó, és annyira elfeledett, hogy már nem árthat neki e könyv, amit most a nyájas olvasó épp a kezében szorongat.
Ja, még valami. Bátran olvassák végig a könyvet, higgyék el, hogy ez a kisebbik rossz. Akkor is tegyék meg, ha nem tudok olyan frappáns bevezetővel szolgálni, mint Lőwy Árpád, aki azon szomorgott, hogy a poéta elődök már mindent elénekeltek előle, így neki csak a szar maradt.
Mondhatja az olvasó: már rég megírhattam volna ezeket a történeteit. Ez igaz, ráadásul így még a koromat is eszembe juttatják. Kár. Amúgy sem kellemes dolog a szerzőnek azon merengenie, hogy mire beérik, ugyanezt a nadrágszíjai már nem teszik meg vele. Vissza