Egy mosolygó diplomata emlékiratai I. (töredék)

Előszó

Részlet a könyvből:
1900 január 12. - Szűkkörű dinér a berlini olasz nagykövetségen. Mindössze tizennégy vendég. Nagyrészük még az udvari bálra is hivatalos. Az urak (szerénységemet kivéve) mind egyenruhában. A hölgyek legszebb ékszereiket csillogtatják. Bár abban az időben még egészen fiatal ember voltam, aki semmiféle közszerepet nem vitt, a nagykövet számos ilyen fogadásra meghívott. Az asztal végén ültem Don Attilio Serra attaché mellett, aki szomorú és csúf arcú nápolyi volt és minden látható ok nélkül állandóan törülgette a szemét.
A nagykövet, Lanza gróf, nem volt hivatásos diplomata, hanem katona és a tábornokságig vitte. Ekkor szemelte ki őt Umberto király arra, hogy a berlini udvarnál képviselje. A fiatal császár még az idegen hatalmak képviselőin is szerette az egyenruhát.
Amikor 1889 őszén Berlinbe érkeztem, bizonyos bizalmatlansággal nézegettem a nagykövetség épületét, mint olyan helyet, ahová az ember gálába öltözötten megy el, hogy azután az ajtófélfák között ácsorogva unatkozzék. Kitüntetésektől ragyogó mellű idősebb urak és uszályos ruhájú dámák (az ember mindig megbotlik az uszályokban) vonulnak el ünnepélyesen köszöngetve egymás mellett és ez az ünnepélyesség olyasmi, mint a felebaráti szeretet: jól leplez mindenféle bűnt. Nekem fiatal korom ellenére bizonyos tapasztalatom volt hivatalos dolgokban, mert atyám annakidején közszolgálatban állott. Sok évvel azelőtt halt meg, de a nevére még élénken emlékeztek az emberek, mert azt a risorgimento romantikájának fuvallata lebegte körül. Atyám a száműzetésben Daniele Manin sorstársa volt - akiről egyébként engem is elkereszteltek - és Mazzinihez a barátság szálai fűzték. Vissza