Dani és Veronika

Fülszöveg

"-Kisfiam, Danikám! Mit szólnál egy kistestvérhez? Ugye örülnél neki?
- Hogyisne! Majd szétszedi minden játékomat, nem hagy békét, adnom kell neki a csokimból - fortyant fel, s mélyen hallgatott tiltakozásának legfőbb okáról. Mert bizony legjobban anyát féltette. Milyen jó volt nekik eddig együtt! Hozzábújhatott, ölébe ülhetett, átkarolhatta a nyakát, senki másé nem volt anya, mióta ő megvan, csakis az övé. Neki mesélt esténként, neki fogta a kezét, ha beteg volt, őérte aggódott, rá mosolygott a legszebben! Most pedig jöjjön egy másik gyerek, és elvegye tőle anyát, de legalább a felét?! Szó sem lehet róla!" - ezekkel a mondatokkal veszi kezdetét egy sokunk számára ismerős történet, ami azonban sokkal gazdagabb, sejtelmesebb és meghittebb, mint gondolnánk. Nem azért, mert Dani különleges képességekkel bír - mások számára láthatatlan tündérrel beszéli meg a gondjait -, hanem mert a költő és író Kálnay Adél stílusa olyan meghitt közelségbe hozza a kistestvértől aggódó "nagyobb" félelmeit, amit (sajnos) a legtöbben elfelejtettünk már.
Már ha erről szól ez a mesefüzet...
Miről is? Estékről, amikor a kisfiút magával ragadja az édesanya mesélőkedve, és ő is megtanulja kifejezni önmagát. Szörnyekről, amik akkor is kísértenek, ha csak az otthon tévéző óvodás társak meséi keltik őket életre. Nyelvi igényességről, amit csak a szüleiktől tanulhatnak meg a gyerekek. Egy kislányról, akit Dani mégis csak megszeret. És főként arról, hogy mit jelent "családnak" lenni. Ebben a kis mesefüzetben a Kismama hasábjain csaknem két éve megjelenő mesesorozat előzményeit olvashatják. Vissza