Dani

Előszó

Részlet:
"Kilenc esztendő nem sok idő még az ember életében sem, hát még egy városéban. S mégis sokat eredményezett. A nagy, üszkös sebek, amelyeket a törökök „paradicsomhoz hasonló régi nagy" és a magyarok „öttornyú" városa, Pécs a felszabadító harcok alatt szerzett, még bizonykodtak ugyan a háború kíméletlenségéről, de a kisebb sérülések már begyógyultak a szorgos újjáépítő munka nyomán. A tavasz virágillattal telt levegője hirdette, hogy a természet még gyorsabban dolgozik, mint az ember. A Mecsek felől kandikáló hold ezüstös sugarait szórta a városra. Titok után kutatott kíváncsian mindenütt. Játékát azonban elirigyelték a felhők, el-eltakarták előle egy időre a város egyes részeit.
Az egyik fürge fénynyaláb éppen akkor huppant a városfal északkeleti oldalára, amikor a Sebestyén utca egyik házának udvarán valami gyorsan az árnyékba inalt. így inkább csak sejteni lehetett, hogy emberformája van. A sötétséghez szokott szem azonban észrevehette, hogy nem ember még, csak növekszik azzá, most csak fiú. Feszülten figyelő arcát kezével takarta, és nézegette a terepet, hogyan kerülhet észrevétlen közelebb a szemben lévő lakóépülethez, amelynek három ablakából is sugárzott a gyertya fénye, hirdetve, hogy itt többre is telik a mécsnél vagy a szurokfenyőforgácsnál. A bal oldali ablak mögül férfihangok mormolása szűrődött ki.
- Oda kell jutnom - suttogta magában -, mert innen a fülem nem ér odáig. - S máris lendülni készült, amikor szemben kicsapódott egy ajtó, nyílása az udvar közepéig szórta a fényt, bentről egy macskát vágtak ki rajta, aztán valaki visszarántotta az ajtót.
A fiú megkönnyebbülten szusszant, és máris átlendült az udvar sötétjén a bal oldali ablak felé. Már majdnem földet fogott, amikor észrevette, hogy egy drugafán kötne ki. Az utolsó pillanatban négykézlábra ereszkedett, hogy ne okozzon zajt, s rögvest folytatta útját ez ősi módon az ablak alá. Ott lekuporodott, s fülelt a kiszűrődő beszédre, amikor valami a hátára pottyant." Vissza