Máriafű

Fülszöveg

Dallos Sándor nevét a legtöbben csak a Munkácsy Mihályról írt kétkötetes életrajzi regénye nyomán (A nap szerelmese, Aranyecset) ismerik. Méltatlan mellőzöttség ez, hiszen a szerző - aki idén lenne százéves - ezen kívül számos művet, a szó igazi értelmében vett szépirodalmat hagyott az utókorra. A Máriafű válogatás két elbeszéléskötetéből: a Mezei mirákulumból és a Dunántúli legendáskönyvből. A 19. század végén és a 20. század első felében igen népszerűek voltak a Jézusról szóló apokrif legendák irodalmi feldolgozásai. Dallos Sándor győrszentmártoni gyermekkorának népies történeteit szövi mesékké, ám amíg kortársainak jámbor írásai többnyire csekély irodalmi értéket képviselnek, ő szépirodalmi rangra emeli szűkebb pátriájának legendakincsét. Bár nem folytat néprajzi jellegű kutatásokat, mégis, ahogy saját maga írja elbeszéléseiről: „...ha merem vállalni az eredetiségüket, a népiségüket, a hamisítatlanságukat, az azért van, mert ezeket a lélek és az agy redőiben még a gyermekkori falumból hoztam el ízekben, hangokban, elpöngő melódiákban s természetesen tárgyi emlékekben is, s mert életemnek gyökéri részével azok közé tartozom, arra a tájra és abba a lelki közösségbe, ahol ezek a legendák születtek és éltek." A Máriafű így nemcsak egy elfeledett irodalmi hagyatékot tár az olvasó elé, hanem bepillantást enged a magyarság tűnőben lévő népi legendakincsébe is, sőt, megőrzi azt az utókornak. Vissza