Előszó
Már egy évszázad telt el azóta, hogy az erőtérről való fogalmaink kialakultak és döntő szerephez jutottak a fizikában. A klasszikus térelmélet Faraday és Maxwell munkássága nyomán az egész elektromosságtannak, sőt híradástechnikának alapjává vált, de a klasszikus térelmélet volt a XX. század nagy fizikai elméleteinek, a relativitáselméletnek és a kvantumelméletnek is a kiinduló pontja. Amíg az első a betetőzést adta meg, addig a kvantumelmélet lényegesen új módszerek, új formák, keretek közé helyezte a térelmélet régi tartalmát. Azt gondolhatnók, hogy ma, amikor a kutatások kiinduló pontját legtöbbször a kvantumelmélet képezi, a klasszikus térelmélet a fizika kevésbé időszerű, fejlődésben megállt ágai közé tartozik. Ez azonban nincsen így. Az elemi részek fizikájában, ott, ahol a kutató legmélyebben nyomult előre a természet titkainak felderítésére, számos probléma merült fel, melynek megfejtését a kvantumelmélet nem tudta megadni. Dirac mutatott rá 1938-ban arra, hogy ezen problémák megoldása nem okvetlenül a kvantumelmélettől várható. Legyen szabad az ő szavait idéznem : »Ha elfogadjuk a Maxwell-féle elméletet, szembekerülünk azzal a nehézséggel, hogy az elektron közvetlen közelében az erőtér végtelen nagy tömeggel rendelkezik. Ez különösen a kvantummechanikában jelent súlyos problémát, ahol a pontszerű elektron modelljét használják. Az elektron és elektromágneses tér kölcsönhatását leíró egyenletek megoldásában divergens kifejezések lépnek fel, ami megakadályozza azt, hogy a kvantummechanikát nagyenergiájú sugárzási folyamatok tárgyalására alkalmazzuk. Azt lehetne gondolni, hogy a nehézség megoldását az elektron szerkezetének kvantummechanikai törvényeken alapuló mélyebb megértése fogja meghozni. Valószínű azonban, hogy az elektron túlságosan egyszerű dolog, hogysem szerkezetről beszélhessünk. Ezért a nehézség megoldásánál nem okvetlenül szükséges a kvantummechanika alkalmazása. Valamilyen új fizikai gondolatra van szükség, egy olyan gondolatra, mely megérthető mind a klasszikus elméletben,, mind a kvantumelméletben. A legkönnyebbnek látszó út az, hogy a klasszikus elmélet keretei közt keressük meg a megoldást.«
Dirac ezen szavai a modern fizika egy új kutatási irányának megindítói voltak. Azóta több mint másfél évtized telt el és ez az időszak számos új eredményt hozott a régiek, mellé. Ezeknek a problémáknak, próbálkozásoknak és eredményeknek kitűnő foglalatát adja Ivanenko és Szokolov könyve, mely most a magyar olvasó előtt fekszik. A könyv középponti, legfontosabb és legértékesebb része a IV. fejezet, mely az elektromágneses tér klasszikus elméletével foglalkozik. A centrális probléma ebben az elektron-tömeg eredetének vizsgálata. Abraham nyomán a térelméleti felfogás hívei az elektron tehetetlenségét az elektromágneses térből igyekeznek származtatni : a gyorsuló töltés által keltett tér visszahat magára a töltésre és igyekszik annak gyorsulását megszüntetni. Ezt a visszahatást kell külső erővel ellensúlyoznunk, hogy a gyorsuló mozgást fenntarthassuk, az elektron elektromágneses tehetetlenségéi legyőzzük.
Vissza