Czimra Gyula (1901-1966) emlékkiállítása

Előszó

Hogy kiből lesz művész, - művészen a kor általános fejlődési tendenciáit egyedi hangon megszólaltatót értve, az objektív és szubjektív erők szétválaszthatatlan egységének hordozóját -, hogy kiből lehet ilyen személyiség, erre eddig aligha sikerült választ adnia valakinek. Hogy a műalkotás elválaszthatatlan korától, szűkebb és tágabb környezetétől, ez nyilvánvaló, - de, hogy ugyanannak a kornak mely szakaszában, a környezetnek melyik részében és kinek a kezén születik majd műalkotás, erre ezideig semmiféle receptet nem tudtak kiokoskodni. A művészetre való gondos nevelés és az attól való következetes tiltás épp úgy teremtett látó embereket, mint a közömbös környezet, s az utóbbi két évszázad csakúgy bővelkedik a nyilvánosság reflektorfényében feszítő dilettantizmusban, mint elvonuló, vagy félreszorított zsenialitásban, elég gondot adva az utókornak.
Hogyan sarjadzott ki a több mint negyedszázados félrevonultságban élő Czimra Gyula keze alatt az ötvenes évek elejétől az az üde, senkiéhez sem hasonlítható, a nemzeti és egyetemes fejlődésbe mégis olyan szépen illeszkedő művészet, mely a vele foglalkozóknak az utóbbi években annyi őszinte örömet okozott, szinte rejtélyesnek látszik. Rejtélyesnek látszik, ha azt tekintjük, milyen nehéz volt felszínen tartani magukat azoknak a művészeknek is, akik a huszas évek óta rendszeres szereplői a kiállításoknak és művészeti szervezeteknek. A művészi elhivatottság azonban nem kötött társadalmilag szervezett megnyilvánulási formákhoz, különösen akkor nem, ha az élet spontán megnyilatkozásai és fordulatai táplálják. Czimra Gyula félrevonulhatott a harmincas évek elején, amikor lényegében felmérte már saját erejét és azt, amit a hagyományok, a kor és a kortársak nyújthattak neki. Ha életrajzi adatain végigtekintünk, sokoldalú, következetesen felépített hazai és külföldi tanulmányoknak volt már utána, s ami több, nemcsak művészeti, de élettapasztalatokkal is jócskán rendelkezhetett... Vissza