Lakáskultúra 2003. december

Előszó

Részlet az újságból:
A végső bizonyíték
Jó néhány éve tanulságos esetnek voltam szem- és fültanúja. Egyik kedves ismerősöm az éppen akkor megnyíló bútorvásáron "halálosan beleszeretett" egy jugoszláv garnitúrába. Kétségtelenül, tetszetősen mutatott a két fotelból és kanapéból álló együttes, krómozott csőváza emlékeztetett ugyanis a hajdanvolt, ilyen jellegű bútorokéra, mintegy megelőlegezve a napjainkban divatos retro stílust. A számos, földön ülő, terebélyes garnitúra között karcsú, légies vonalaival azonnal megfogta a tekintetet. Így azután meg sem lepett, mikor az említett ismerősöm lelkendezve mesélt legújabb "szerelméről", melyet, ha törik, ha szakad, meg kell szereznie. Bennem ugyan kétségek merültek fel - na, nem a bútorral kapcsolatosan -, mivel ismertem a helyszínt, ahová szánta.
Az ő szobája szerencsés adottságú volt, nagy belmagassággal, tágas alapterülettel, melyben a régi bútora (az öreg NDK garnitúra friss, hófehér ruhában, modern, fehérlapú, kerek asztallal) jól belesimult a térbe, lelapulva szinte érintetlenül hagyta a helyiség levegősségét. Ezzel szemben a jugó bútor, bár vékony csőváza folytán könnyedebb benyomást keltett, ám magas támlájával, sötétbarna bársony kárpitozásával mégis nagyobbnak, súlyosabbnak hatott. Ismerősöm minden követ megmozgatott a szent cél érdekében, végül sikerrel is járt, és boldogan vitte haza az új ülőgarnitúrát. Ám sejtelmem beigazolódott: az adott környezetben a bútor háromszor akkorának hatott, a magas támla belevágott a térbe, a szoba egyszerűen összement, ráadásul a fehér, kerek asztal sem illett hozzá. Summa summarum, a háziak három napon át próbáltak megbarátkozni a megváltozott nappalijukkal, majd, szintén nem kevés utánjárást követően - túladva friss szerzeményükön - sikerült visszaállítaniuk az eredeti állapotot. Tulajdonképpen, sok energiát felemésztő kísérletet végeztek el azért, hogy megbizonyosodjanak: valójában már régesrég megtalálták nappalijuk optimális berendezését.
Vissza