Előszó
1894. március 20-án Torinóban meghalt Kossuth Lajos. A nemzet mély gyászban készült az évszázad temetésére. A koporsót szállító vonatszerelvény útját síró, imádkozó tömegek kísérték, amerre elhaladt. A magyar állam azonban nem osztozott a nemzet gyászában: a kormány, a királyi utasításnak megfelelően, tartózkodott minden nyilvános részvéttől, így a főváros, Budapest vállalta, hogy díszpolgárát, Kossuth Lajost ünnepélyes külsőségek közepette eltemeti.
1894. április 7-én, az Andrássy út 95. szám alatti lakásán elhunyt Házmán Ferenc, Buda utolsó polgármestere. Temetése jóval szerényebb körülmények között ment végbe, de a főváros vezetése itt is képviseltette magát Gerlóczy Károly alpolgármester és öt törvényhatósági bizottsági tag által. A régi, az egyesítés előtti Budára Országh Sándor és Balásy Antal jelenléte emlékeztetett.
Kossuth és Házmán kortársai, azaz a negyvennyolcas nemzedék tagjai közül ekkor már kevesen voltak életben.
Ők ketten ismerték, s becsülték is egymást. Volt idő, amikor vállvetve harcoltak a közös célért, a független polgári Magyarország megteremtéséért, s volt, amikor már nem találták a közös hangot, mert - Kossuth szavaival élve - a politika az egzigenciák tudománya, s ez, 1867-ben Házmán számára a kiegyezés elfogadását jelentette.
Kossuth igen nehéz időszakban, az emigráció kezdetének zavart és zűrzavaros ideje alatt sem kételkedett Házmán hazaszeretetében és becsületességében, s Házmán, bár nem értett egyet Kossuth emigrációban tett minden lépésével, nem fordult nyíltan ellene, inkább háttérbe húzódott. Az elsők között ismerte fel ugyanis, hogy otthon a nemzet, Kossuth nevében a „forradalom történetét bírja... becsmérlésével a forradalmat kárhoztatnók, nevével a reményt szakítanók ki a nép szívéből".
Nemcsak Kossuth, hanem Házmán számára is meghatározó jelentőségű volt részvételük az 1832-36-os országgyűlésen. Kossuth - egy távollévő mágnás követeként - addig hallatlan dologra vetemedett: szót kért az országgyűlésen; Házmán pedig már akkor is szenvedett attól a megalázó és jogfosztott helyzettől, amelyben a szabad királyi városok követei voltak a feudális Magyarország országgyűlésén. Politikusi pályájuk kiteljesedésének színtere Pest és Buda testvérvárosok, majd az 1849-ben sietve egyesített főváros, Budapest lett.
Vissza