A lowoodi árva

Előszó

Részlet a könyvből:
Szomorú gyermekévek

Csúnya idő volt, nem mehettünk sétálni. Reggel még járhattunk egy kicsit a zörgő harasztban, csupasz bokrok közt, levelükfosztott fák alatt, de ebéd után - és Reed néni korán szokott ebédelni, ha nem volt vendége, - mondom: ebéd utánra annyi csúf fekete felhőt hordott össze a fagyos téli szél, és olyan makacs, átható eső kezdett alázúdulni, hogy szó sem lehetett sétáról.
Én nem bántam, sőt nagyon örültem ennek. Nem nagyon szerettem a sétákat, főkép a fagyos, sötét délutánokon; borzasztó volt hazajönni gémberedett tagokkal, koromsötétben, előre tudni, hogy amúgy is szomorú szívemet Bessienek, a gyermekleánynak örökös szidásai, zsörtölődései még jobban el fogják keseríteni, és hogy a Reed-gyerekek, Eliz és Georgina, az ő nagy fölényükkel megint vérig fognak bántani, meg fognak alázni.
Most a három gyerek anyjuk köré bújt a fogadószobában. Reed néni a kandalló mellett feküdt a pamlagon és boldogan szemlélte kedvenceit, akik történetesen most nem kaptak semmin hajba, tehát szép csendben megvoltak. Engem Reed néni megint kizárt a családi körből.
- Nagyon sajnálom - mondta, - de addig nem jöhetsz be a szalonba, amig Bessietől nem hallom, meg magam is nem tapasztalom, hogy jóravaló leányhoz méltóan viselkedel, hogy úri modorhoz szoktál hozzá és mindenkép megérdemled, hogy magunk közé engedjelek.
- Hát mit mondott Bessie, hogy mit követtem el? - merészeltem megkérdezni.
- Johanna!-kiáltott rám szigorú, rendreutasító hangon.
- Nem tűrök semmi tiszteletlen kérdezősködést meg feleselést. Így nem viselkedik úri gyermek idősebbekkel szemben. Menj azonnal: ülj le valahova és maradj veszteg, amig elő nem veszed jobbik eszedet és tisztességes viseletet nem erőltetsz magadra. Vissza