A lyoni vértanuk

Előszó

Kellemes nyári est szállott le Lyonra, a régi galliai városra. A nyugati égbolton még látszott a fényes esti pir, de keleten már feltűnt a teli hold. Ezüstfehér fénye besugározta a város magas tornyait és falait s a széles országutat, mely az egyik hatalmas kapuhoz vezetett.
Az ut mellett, néhány percnyire a várostól, egy csoport sudár nyárfa állott. A fák siremléket árnyékoltak be, melynek eredetét senkisem ismerte, Hatalmas, négyszögletes kövekből volt épitve s külsőleg áldozati oltárhoz hasonlitott. A siremlék legalsó lépcsőjén egy férfi ült. Fejét kezére támasztva a földre nézett, a reszkető fényre tekintett, mely a fák ágain keresztül szűrődött le. „Miért vagyok én rabszolga?" mormogta. „Az istenek egyenlőtlenül osztották ki ajándékaikat s nem érdemlik meg, hogy létezésemért nekik hálát adjak. Okosabb vagyok, mint sokan mások, okosabb, mint Fuscus, az az arannyal felcicomázott szamár, aki szolgálatomat keresi, - és mégsem vagyok más, csak rabszolga!"
Elhallgatott és lábával a földet súrolta, mintha a holdfényből ezüstöt akarna kicsiszolni.
Kis idő múlva felemelkedett és kilépett az árnyékból. Rövid köntöst viselt, rövidrevágott vörös haja födetlen volt. Szikár, izmos teste erőt és ügyességet árult el; az éles arcvonások és a villogó szürke szemek ravasz, elszánt jellemről tanúskodtak.
Antóniának, a város egyik előkelő, fiatal úrnőjének házában szolgált és sorsával meg lehetett volna elégedve, mert úrnője kegyesen és nagylelkűen bánt vele. De lelkében olthatatlan vágy élt a gazdagság után és hogy aranyszomját csillapíthassa, minden eszköz jó volt neki. Hűség és alázatosság ismeretlen fogalmak voltak előtte. Vissza