Cum honore Cs. Varga István

Fülszöveg

Tanított középiskolában, tanított főiskolán, ma az ELTE habilitált professzora.
De csak Tanár úrnak szólíttatja magát.
Egerben lakik, de Sopron, Szombathely, Győr; Pécs, Debrecen vagy Szeged... egyetlen hívó szóra vonatra ül, s megy. Könyvet bemutatni, kiállítást megnyitni, irodalmi folyóiratot szerkeszteni. Örül, ha segíthet. Lektorként, szerkesztőként, szakértő- vagy opponensként a szakmájában, és őszinte szóval, olykor akár kegyetlennel is, ha az etikum, a kézzel meg nem fogható érték a beszélgetés témája. Közel tíz éve ismerem, de még nem sikerült nyomára bukkannom, mitől ilyen fáradhatatlan.
Jeszenyinre Szentpétervárott, Németh Lászlóra meg egy egyetemi kollokvium kapcsán talált. Azóta kutatja az életüket, kutatja a munkásságukat. Egy életre való program mellett elkötelezve önmagát.
Ezt a könyvet barátainak, tisztelőinek - és az ő - írásaiból rakták össze a szerkesztők.
A „Ne tanulj te többet, fiam, mint amennyit mi idehaza dolgozunk!" útrabocsátó apai intelme a kapuvári vasútállomáson, amely az akkor a győri bencés gimnázium távolába szakadó nagygyereknek szólt, mértékadó normává nemesült benne. (Édesapjától a keresztségben örökölt vezetékneve elé édesanyjától, az azóta közülünk elment Csiszár Gizellától kérte örökbe a Cs. kezdőbetűt. Tiszteletből. Fiúi szeretetből.)
Személyesen kéri számon rajtad, ha megtehetnéd, de nem teszed meg. Morog rád és ostoroz, ha nem úgy sáfárkodsz az erőddel - a lehetőségeiddel - ahogyan az Illyés Gyula szellemében elvárható: „A tehetség nem afféle ajándék, amellyel sarokba lehet vonulni magánüdvű szeszkortyingatásra. Kölcsön az, letét, amelyről számadást az Isten vagy az ördög vár..."
Kapásból idézi a klasszikusokat. Magyarul, latinul, oroszul vagy ógörögül. Mégsem érzed magad kevesebbnek nála, mert a társaságában vagy. És nem kérkedik, hanem tanít. Még amikor kérdez is. Ez van a vérében.
Édesapja parasztembert, földművelőt akart belőle nevelni. Kaszál is olyan rendet a sarjúból, mint sokan mások nem. Műveli, mint ahogy azt kell, kertecskéjét a városszéli hobbytelken, s kosárszám' kínálja neked nyaranként az almát, a földiepret - mikor melyiknek van idénye. E sorok írója mézpergetésre „fogta be" már nem egyszer az ELTE professzorát, s a tudósember abban is derekasan helytállt.
Ingázik. Naponta ingázik lakhelye és a székesfőváros között. Otthonának tekinti a hevesi megyeszékhelyt. Csinált már neki irodalmi folyóiratot, állított össze a „Tájhaza" szellemiségének jegyében antológiát, s földolgozta az itt élt - és élő - irodalmárok munkásságát. Az adható legmagasabb, a Pro Agria kitüntetést kapta meg tőle cserébe.
Elkötelezettség? Emberszeretet? Vagy egyszerűen csak életforma? Nem tudhatjuk. 1946 februárjának 11-dik napján mindenesetre új élet született a kapuvári Varga Istvánék otthonában. Az ősöktől örökölt szokások szerint pedig - mit is akarhattak volna mást - igaz embert akartak faragni a kis jövevényből a szülők.
Őket illetné hát tán leginkább a köszönet, hogy sikerült nekik... Vissza