Szeretlek, kedvesem

Előszó

Előrebocsátom, hogy nagy baj lesz ebből a könyvből. Biztos vagyok benne, hogy nagyon kikapok néhány rigorózus kritikustól, vaskalapos irodalomtörténésztől. Mindegy, vállalom a veszélyt. Olyan antológiát teszek a nemzet asztalára, amelyet nem protokolláris szempontok, hanem a nagyközönség gusztusa szerint állítottam össze.
Nagy merészség, tudom. Kihívó impertinencia. Hogy jön egy szerkesztő ahhoz - kiváltképp, ha maga is poéta -, hogy századok során kialakult értékrendeket rúgjon fel, még tessék-lássék sem tartva be a szinte már kötelezővé vált arányok íratlan szabályait? Micsoda szemtelenség például kihagyni egy olyan antológiából Kölcsey Ferencet vagy Arany Jánost, amely századok magyar lírájából építkezik? Hol vannak a kötetből a kortárs, divatos poéták? És így tovább. Ezer és ezer kérdés, kifogás zúdulhat a fejemre, amelyre egyébként is parazsat gyűjtök ezzel az antológiával.
Mint mondottam, vállalom a veszélyt. Egyetlen - ám nagyon határozott - cél vezérelt csupán: a magyar szerelmi líra „slágerverseiből" nyújtani át egy csokorra valót az olvasóknak. Olyan műveket, amelyeknek egy-két sora szállóigévé is vált - vagy éppenséggel idézetté esküvői meghívók bal felső sarkában. Sokuk nem tartozik a magyar líra legnagyobb szerelmes versei közé, de közismert és közkedvelt darab valamennyi. Hajdani - s már régóta néhai - barátom, Garai Gábor gyönyörű szerelmes verseket írt, itt mégis „csak" egy dalszöveg képviseli őt, mert a Hattyúdal című film jóvoltából a legtöbben ezt ismerik tőle. Szerénységem az ifjúkori Mindkettő emberül című opusnál számos fontosabb szerelmes verssel dicsekedhet talán, de mit csináljak, ha író-olvasó találkozókon a legtöbb helyen - közkívánatra - még most is ezt kell elsőnek elmondanom? Vissza