Csordás voltam Paraguayban

Előszó

Lovas ember vagyok, kantárszárhoz szokott a kezem, de azért mégsem mentem vissza Paraguayba. Beugrottam a háború után felpotrohosodott nagy konjunktúra csábításainak és szolíd tehenek helyett kecsegtető üzletek után nyargalásztam. Ezek azonban mint a fékezhetetlen manerók, a szarvukra vették lasszómat - csekély megmaradt tőkémet - és rohanni kezdtek járhatatlan sűrűségek felé, majd leszegzett szarvakkal nekem fordultak. És ha ki nem gombolom presillámat, még fel is öklelnek lovastól együtt. Így hát feláldoztam a lasszót, hogy fel ne forduljak... Magyarán: tönkrementem.
Sok mindenről le kellett mondanom, sokféle kedvtelésemet abba kellett hagynom és az évek során oda jutottam, hogy igényeimet mind mélyebbre srófoltam. Szépen megszoktam, hogy mások jobb ruhában járnak mint én. (Ez volt a legkönnyebb.) Hogy mások jó könyveket vehetnek maguknak, míg nekem várnom kell, amíg kölcsön kaphatom azokat valakitől. (Ez már nehezebb volt.) Hogy mások ejtik el a szép őzbakokat, vaddisznókat, míg nekem vadászjegyre sem telik. (Ez a legkeservesebb.) De, hogy mások járjanak jó lovon, saját, tulajdon telivéreiken, míg én legfeljebb ha egy-egy ismerősöm jó akaratából ülhetek kölcsönlóra: azt nem tudtam megszokni! Nem vagyok irígy és örülök a jó lónak - ha másé is - és ha más ül is rajta. De az évek során olyan lóéhség vett erőt rajtam, oly erős vágy hatalmasodott el bennem, hogy még egyszer igazán jó lovam legyen, hogy majdnem képes voltam saját magamnak megismételni azt, amit ott kint Paraguayban a barátomnak tettem: lovat lopni. De itt a telefón- és távirathálózatokkal keresztül-kasul-szőtt Európában nem sokáig élvezhetném a bűnös úton szerzett lovat. Tehát más megoldást kell találni! Annyi pénzt kell szereznem, hogy kedvemre való lovat vehessek magam alá.
Egy szép napon azután egyik klubtársam oly eszmét vetett fel, amely azóta sem hagy nyugodni, mivel megvalósítása a régen áhított lovat elérhető közelségbe hozza.
Sokszor előfordul ugyanis, hogy lovasklubunkban, melynek ifjúságát a lovaglás művészetére tanítom és a ló szeretetére nevelem, elbeszélem egyik-másik délamerikai élményem. Egyik fiú is kérdez valamit viselt dolgaimról, a másik is, míg egyszerre csak azon veszem magam észre, hogy előadást tartok Paraguayról.
Említett klubtársam, ki többször türelmes hallgatóim közé tartozott, egy alkalommal azután azt kérdezte tőlem, miért nem írom le és miért nem adom ki ezeket a történeteket? Először azt hittem, ugratni akar. Mikor azután a legkomolyabb formában magyarázta, hogy igenis meg kell írnom a könyvemet Paraguayról, majdnem megharagudtam. Írni? Megírni? Könnyű neki! Európai hírű író és költő, ki úgy fordítja a világ klasszikusait eredeti versmértékben egyik nyelvről a másikra, ahogy én a «Halbert Travert» vagy a «Kurz-kehrt»-et csinálom a lovardában. De én?! Hiszen még levelet sem igen írok, hát még könyvet!
És akkor klubtársam utolsó érvként a lóval hozakodott elő. Kiszámította ott helyben, hogyha megírom a könyvet, ennyi és ennyi példányban kinyomatom és ha csak személyes barátaim és ismerőseim veszik is meg, annyit kereshetek, hogy megvehetem magamnak a lovat.
Ez az érv döntő volt. Hazamenet papírt és ceruzát vásároltam és íme, nekifogtam a nehéz robotnak, a ló kedvéért. Ha tehát némely helyen zökkenős is e szerény mű stílusa, mint a potro esetlen bakkugrása, ha unalmas, vontatott az elbeszélés, mint az elperzselt pamppákon tovavánszorgó, fáradt criollo lépése: ne bánd meg türelmes olvasó, hogy megvetted ezt a szerény művemet, mert árával hozzájárultál ahhoz, hogy gyakorlatlan író, de vérbeli lovasember mégegyszer az életben hozzá méltó lóhoz juthasson, amiért e helyen mond neked köszönetet...

Gyulvészi Dadányi György Vissza