Testvéreimért áldlak

Előszó

Gyakran emlegetjük, hogy Kodály országában és Bach egyházában milyen fontos az egyházzene. Alkalomról alkalomra, gyülekezetről gyülekezetre próbálunk felnőni a feladathoz, ki a régi, ki az új liturgia szerint teremti meg az istentisztelet keretét, kis templomaink fújtatós orgonáin vagy a békéscsabai, soproni, Deák téri hatalmas hangszereken szólalnak meg a korálok, próbálja a gyülekezet sokszor több szívvel, mint hanggal megszólaltatni a remekműveket Éneklő egyház vagyunk - ezt is gyakran mondogatjuk, ám mintha Kodály országában és Bach egyházában már nem olyan magától értetődő természetességgel hangzana az ének, mint régen. Ahogy az iskolákban csökken az énekórák száma, ahogy a zeneiskolák népszerűsége sem a régi, úgy válik egyre kiüresedőbb szólammá „a zene mindenkié" kodályi gondolata. S bár örvendetes, hogy az egyházban az egy énekeskönyvet napjainkra felváltotta, kiegészítette további kettő, a választási lehetőségek közötti eligazodás nagyobb tudatosságot, a természetes „dalra fakadás" helyett több előkészületet igényel. Az egyház keresi a hangját. A rendszerváltás óta, a külső béklyóktól való megszabadulást követően, de voltaképp már azt megelőzően is, világszerte azt keresik, kutatják, hogy az evangélium örömhírét milyen eszközök segítségével lehet hatásosabban eljuttatni a modern kor szülöttéhez, hogy lehet a hagyományos egyházi közösségből kieső vagy esetleg oda soha nem tartozott embert a korszellem vonzásából Istenhez vezetni. S ahogy világunk a tömegkommunikációs eszközök elterjedésével egyre inkább megtelik - sajnos sokszor igen silány - zenével, úgy változik a zenei közízlés is. A hangját kereső egyház pedig igyekszik igényes maradni, emlékezni a nagy elődökre, tartani magát az ő színvonalukhoz, ugyanakkor persze megtalálni azt a korszerű hangot, amely egy mai fiatalember füléhez, szívéhez is utat talál. Vissza