Előszó
Tudjátok-e kis olvasóim, hogy akadnak az emberek életében olyan időszakok is, amikor alig várják a napok múlását! Különösen a boldog ifjúkorban akadnak ilyen időszakok szép számmal, mikor az Idő...
Tovább
Előszó
Tudjátok-e kis olvasóim, hogy akadnak az emberek életében olyan időszakok is, amikor alig várják a napok múlását! Különösen a boldog ifjúkorban akadnak ilyen időszakok szép számmal, mikor az Idő rokkáját forgató tündér kezét egyre gyorsítani szeretné a türelmetlen és újat áhító fiatal lélek.
Martos Zsuzsika, aki tizennégy esztendős fruska létére még mindig a Csöppike névre hallgatott, alig várta, hogy tavaszébredése után virágba boruljon a rét. A nyarat végig mulatta Pesten, úszott, teniszezett és szüleivel sokat kirándult, meg Kárpátiékkal, akik mindig magukkal vitték Annuska leányukat is, akit Csöppike példájára még mindig a Szöszike névvel illettek. Az ősz iskolai előkészületekkel telt el, a tél pedig hosszabbnak tűnt fel, mint valaha.
Tavaszra már ujjongva számolgatta a napokat a mi Csöppikénk és az első igazi, meleg napsütéses nyári napon boldogan 'köszöntötte az arany szabadság felvirradását: a nagy szünidőt.
Csöppike piruló arccal és könnyes szemmel állított be haza. A kezében az éwégi bizonyítvány, amely - mi tagadás benne kis olvasóim, rosszabb volt, mint valaha!
- Látod, látod, Zsuzsika, - szólt anyuci szemrehányóan - már megint megszomorítottál.
Martosné remegő ujjakkal forgatta a fekete könyvecske lapjait, amelyekről csak úgy virítottak feléje az elégségesek. Csöppike bűnbánó arccal állt édesanyja előtt.
Vissza