Csongrád megyei vadászati almanach

Előszó

A vadászatban mindig beleremeg az ember: Akkor is, ha már évtizedek óta űzi, hajtja, neveli, takarmányozza és tanulmányozza a vadat. Mert a vadászat a legszemélyesebb kapcsolat a természettel, az élővilággal. Ez a férfias és ősi sport voltaképpen nagy és szent ürügy arra, hogy az ember közel kerüljön erdőhöz, mezőhöz, folyóhoz, rónához, nádashoz, tocsogóhoz, ismeretséget és örök barátságot kössön évszakokkal, meglesse a Napot, amint fölkönyököl a horizonton és a Holdat, amint bújócskázik a felhők között, vagy ezüsttel hinti be a tájat. A vadász tudja, milyen a tölgyes, amikor vihar borzolja, szaggatja, recsegteti, de mi találjuk meg az első fázós hóvirágot, ibolyát, bunyort is. Mi kapjuk rajta a rókát, midőn garázdálkodik a természet éléskamrájában és maga után vonszolja a pöttyes őzgidát. Olvasunk elhullajtott tollakból, agancsokkal csiszolt fatörzsekből, gyülekező varjúcsapatokból, elhagyott agancsszárakból, nyomokból, hangokból, csöndből, szarvasokkal, disznókkal, őzekkel, muflonokkal beszélgetünk, ott bálunk köztük tákolt magasleseken, fácántojást gyűjtünk keltetésre, vadorzó hurkából menekítjük ki a vemhes sutát, vadföldeket szabunk ki, etetőket ácsolunk s a téli ínségben ellátjuk erdő-mező aprónépét és fejedelmi vadjait. Lám csak, most is már mióta "vadászunk" és még ki sem vettük a fegyvert a tokból.
A vad a természet ékessége. Micsoda élmény meglesni a reggeli párában szárítkozó-melegedő fácánokat, a havon pofozkodó nyulakat, egy zajosan vonuló kondát, őzrudlit a lucernatábla haván, szellemként óvatoskodó muflonokat a szirteken, kacsák húzását a halastó fölött... Pattan az ideg, mikor egy borz motozni kezd az avarban, vagy midőn az öreg remetekan tépi-ropogtatja a csöveket a szárazon zörgő kukoricatáblákban. És a puska még mindig letámasztva. Vissza