Csongor és Tünde

Előszó

Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéje 1930-ban üli születésének százéves évfordulóját. Ez alkalomból jelenteti meg a Könyvbarátok Szövetsége újból a halhatatlan becsű tündérjátékot.
Csongor és Tündét 1830-ban a pesti cenzúra nem engedte kinyomatni s így csak a rákövetkező évben jelent meg nyomtatásban Székesfehérvárott „Szammer Pál betűivel". 1879 december 1-én került színre először a Nemzeti Színházban, legutolsó felújítása pedig Szegeden volt 1929 szeptemberében. 1930-ban a jubileum alkalmából ismét színre fog kerülni a Nemzeti Színházban.
KÖLCSEY (1831) szerint: Csongor és Tünde kincs; Vörösmarty nagy költő, de ritkán nagyobb, mint Csongor sok helyeiben.
TOLDY FERENC (1868) így ír Csongor és Tündéről: Az ellentétek folyton működnek, a tündéri és daemoni, az eszményi és alszerű alakok által; s azon humor által, mellyel szenvedély és tréfa, tündérlet és valóság, reflexió és líra vegyítve vannak: s a ragyogó és zenei dictio által, mely mindent, mint költészetünk e részben eladdig felmutathatott, meghalad. GYULAI PÁL-nak (1895) az a véleménye, hogy e műnek szépségeit a legnagyobb költő is irigyelhetné. A hibákat elmossa a kimeríthetetlen költői bájnak omló árja. Pátosz és naivság, népies humor és a leggyöngédebb líra, mély reflectio és játszi szeszély olvadnak itt össze valóságos varázzsá. A nyelvnek olyan bűbájos zenéje ringatja lelkünket, mintha a költő meg akarta volna mutatni, mire képes a lenézett magyar nyelv. Van egy jelenet, mely a maga nemében majdnem páratlan; ez a nemtók jelenete az ötödik felvonásban. Valami gyermekileg kecses, szellemileg gyöngéd van enyelgésökben. Mintha rózsabimbók hullanának, pillangók játszanának, madárkák csevegnének... E jelenet mintegy oda van lehelve s oly rendkívül kedves, hogy Vörösmarty benne önmagát multa felül. Vissza

Fülszöveg

Rejtély, amelyet másfél száz éve próbálnak írók, irodalomtörténészek, színházi szakemberek, esztéták, filozófusok megfejteni.
Mese? Árgirus királyfi és Tündér Ilona csodásan valószerűtlen története számtalan változatban létezik a magyar népmesekincsben, s olasz közvetítő forrásokon át görög, sőt egyiptomi gyökerekig nyúlik vissza az aranyalmát termő fa s a két szerelmes története.
Szerelmi románc? Nem fontos a kor, a táj, a történelmi háttér, csak az érzelmeiben egymásba gabalyodott két ember - itt és most: Csongor és Tünde - lángolása, viharzása, minden eléjük tornyosuló akadályt leromboló akarása, szerelmi szárnyalása.
Színdarab? Karakteres, jó szerepek - ördögök, boszorkányok, bölcsek, ledérek - forgataga zegzugos cselekmény, váratlan fordulatok, lehetőség mindenféle színpadi csoda semmi nem korlátozva megvalósítására: sok alakra bomló, egy személybe olvadó boszorkány, levegőben röpködő, láthatatlanná váló ördögfiak, föld mélyéről szemünk láttára kiemelkedő, fényárban úszó tündérpalota. Minden pillanatban tátva maradhat a szánk.
Filozófai traktátus? Életutak: Kalmáré a kincs, Fejedelemé a hatalom, Tudósé a bölcsesség; Csongoré a szerelem. A kincs elpereg, a hatalom elkopik, a tudás semmivé porlad. A szerelem örök.
Drámai költemény? Éjféltől éjfélig élünk: hajnalodik, felragyog az ég, dél van, alkonyodik, beesteledik, már fölénk borul az éjszaka. Reményekkel telten, harcra készen kezdjük hajnalban, küszködünk reggel, boldogok vagyunk délben, szorongunk alkonyatkor, sötétedéskor belenyugszunk az elmúlásba.
De másnap újra fölkel a nap.
Vörösmarty Mihály 1830-ban fejezte be művét, a cím alá azt írta: színjáték öt felvonásban.
Már csak boldogan sajgó, rejtve rejtett szomorú emlék szívében reménytelen szerelme, Perczel Etelka. Mindennapi életében legfőképpen arra büszke, hogy sok kínnal keletkezett nagy művét, a Zalán futását a várva várt nemzeti eposzként ünneplik. Tagja az éppen születő Magyar Tudományos Akadémiának, a legismertebb, legfontosabb szépirodalmi és művészeti lapok "dolgozótársa", szívét melengető jóérzés: Széchenyi István a barátja. Igaz, a pénztárcája többnyire lapos, gyakran kínosan lapos, de ismert és népszerű ember. Harminc éves. Férfi.
Kincse nincs, hatalomra nem vágyik, a tudásról azt gondolja: valójában senki nem tudja, mennyit ér s mire jó.
De Csondor boldog, amikor megpillantja Tündét, boldog, amikor átöleli, boldog, amikor elveszíti, mert hiszi, tudja: nem örökre veszítette el. Küzd, harcol, verekszik: keresi a boldogságot. S boldog, amikor embert próbáló kalandok után végre megtalálja Tündét, s földi létükben örökre összeforrnak.
Csongor és Tünde számára a szerelem a kincs, a hatalom, a tudás. El nem veszíthető kincs, örökre erőt adó hatalom, böcsességgé párlódott tudás.
Így lesznek halandók halhatatlanok.
És másnap újra fölkel a nap. Vissza