Előszó
Több mint tíz éve működünk már, itt volt az ideje a számadásnak, összegzésnek. Hosszan gondolkoztunk azon, hogy hogyan lehetne mérni, mit is tett az alapítvány ezalatt az idő alatt.
Próbálkoztunk...
Tovább
Előszó
Több mint tíz éve működünk már, itt volt az ideje a számadásnak, összegzésnek. Hosszan gondolkoztunk azon, hogy hogyan lehetne mérni, mit is tett az alapítvány ezalatt az idő alatt.
Próbálkoztunk számokkal. Tudjuk, hogy hétszáz millió forintnál is többet tesz ki az a pénzbeli támogatás, amit pályázati úton szétosztottunk. Megnéztük, hogyan alakult a kamatmentes kölcsönök visszafizetésének mértéke: a kezdeti nagyon csekély mértékűről először 76 százalékra, majd egyes programtípusokban 98 százalékra emelkedett. Számoltuk, hogy hány embert érinthetnek a programjaink. Sokat, négyszáz településen több mint ezerkétszáz szervezet, ha csak a közvetlen résztvevőket vesszük, több tízezret. Néztük, vállalkozóképző tanfolyamaink résztvevői közül hányan kezdtek vállalkozásba, hányan menedzselték sikeresen szervezetük programjait. Nincs mit szégyellnünk. A roma közösségi házak, amelyek létrejötténél ott voltunk, nagyszabású országos vagy regionális programokat valósítanak meg.
A számok nem mondtak többet a felszínnél.
Elkezdtük vizsgálni, hová jutottak azok a szervezetek, akik annak idején velünk együtt tették meg az első lépéseket a szervezeti gazdálkodásban. Sokan azóta már „kinőttek minket", olyan programokat hajtanak végre, amilyenekre annak idején még gondolni sem mertünk volna. Az érdekképviselet legkülönbözőbb szintjein lehet találkozni vezetőikkel.
Ezt az utat sem éreztük elégségesnek annak bizonyítására, hogy fontos, amit csinálunk.
Mélyebbre kellett ásnunk — megkíséreltük kinyomozni, hogy a régebben támogatott programjainkból mi maradt. Egy-egy ilyen gyors utánakérdezés azt az eredményt hozta, hogy esetleges, egyáltalán emlékeznek-e az akkori résztvevők a programra, az első támogatóra.
Vissza