Csoda/Üzenet

Előszó

"Drága, egyetlen édesanyám! Végre eljött a nap, mikor olyan nagyon ráérek, hogy még levelet is írhatok magának! Már sokszor akartam írni, de mindig közbejött valami, férjhez mentem, gyerekeket szültem, vagy éppen nagymosásba kezdtem. De most igazán ráérek, mert a gyerekek alszanak, az uram megvakult, és elment az SZTK-ba, hogy rokkantsági nyugdíjat kapjon, csak az ebédet tettem oda, de az fő magától is. Az uram, Vencel egy áldott jó ember, még sohasem veszekedtünk, csak kétszer, amikor kétszer öngyilkos akart lenni, mert megvakult, mert az elfelejtettem megírni, hogy éppen ma van egy éve, hogy megvakult az uram, és most azért van az SZTK-ban, mert csak egy évig lehet valaki betegállományban, és utána leszázalékolják. Úgyhogy most már nyugdíjas lesz, pedig nincs harminc éves. De már nem akar annyira öngyilkos lenni. Amint ebből is látja, édes, igazán boldogan élünk, van egy gyönyörű lakásunk, szoba-konyha és egy hatalmas spájz, amibe vettünk kádat, és esténként vizet melegítek, úgyhogy mondhatom, még fürdőszobánk is van. A Vencel igen szépen keresett, amíg látott, mert nyomdában betűszedő volt, sőt, még mos is szépen kap betegpénzt, havi ezerhétszáz forintot, meg az én 900 forintom, amit Rozika után kapok, hát mondhatom, hogy nem szűköl ködünk. Rozika, az én kislányom, nemsokára három éves, gyönyörű szép kislány, csak az az egy hibája, hogy még mindig nem beszél, egy szót se, de még azt se tudja mondani, hogy: nem... Ami csak azért kár, mert az uram nagyon szeretné, ha tévébemondónő lenne belőle, hát annyit talán, ami oda kell, mégiscsak fog majd tudni mondani... Vissza