Csinszka versei

Előszó

Csinszkám, lelkem,
a fejedbe vetted, a Te makacs kis fejedbe, hogy én Írjam az előszót a verseidhez, amelyekből, ime, egy csokrot készülsz világgá adni. Miért éppen én? Te rámnézel titokzatos és mégis beszédes két nagy szemeddel, az ajkaid pedig nem nyilnak válaszra. A Te mély tekinteted a néma felelet és én megértem ezt a néma feleletei.
Igazad van, Csinszka. Igazad van, hiszen csakugyan én voltam, lelkem, valamikor a hid, amely áthidalt egy konok örvényt, hogy Ady Endre és Te egymással egyesülhessetek. Téged, ábrándos lelkű, makacs akaratú kislányt, aki Svájcban nevelődtél, elbódított az Ady Endre költészete. Belészerettél a dalaiba és dalai révén magába a költőbe és eltökélted, az övé leszel, ő a Tied lesz, ha ezer akadály, menny és pokol állja is útját eltökélésednek. Te törékeny, gyenge kislány, kiharcolod magadnak boldogságodat. Levelezni kezdtél Ady Endrével; akkoriban mi, akiknek körében töltötte munkás napjait és szilaj éjszakáit, mi nem tudtunk semmit a kettőtök titkáról. Csak láttuk, hogy Ady Endre szeme olykor elborult, ajka hol dacosan szorult össze, hol némán vonaglott; láttuk, hogy fejét olykor lehajtja egymás fölé tett két könyökére, hol pedig dacosan hátraszegi és öklével nagyot csap az asztalra. Vájjon mely viharok tombolhattak benne?... Magunktól kérdeztük, mert szelidségében is gőgös természetét nem volt tanácsos faggató kíváncsisággal zaklatni. Egy este aztán elémtoppant a szerkesztőségben és Így szólt:
- Te ismered Boncza Miklóst, hiszen képviselőtársad. Hát a lánya és én szeretjük egymást. Egymásé is lesnünk. Eltökéltük. Akár akarja, akár nem, mert Isten rendelése ez. Boncza Miklós eddig nem akarja. Beszélj vele, kérlek, egy okos szót. A lányától tudom, hogy azok közé a kevesek közé tartozol, akikre hallgat. Hát szólsz neki, ugy-e? Vissza