Csillagszálló 2006. november

Előszó

Nem hiányoznak azok a jó kis levesek - kérdezte anyám. Már hogy a fenébe ne - válaszoltam volna, ha nem tőle tanulok tiszteletet. Hogy a fenébe ne hiányoznának a levesek, amik minden vasárnap újra gyerekké tettek, és így megfiatalodva kibírtam a hét elejét, hogy aztán a hét második felében újra öregasszonnyá asszanak a felnőttség gondjai. Mióta nincsenek levesek és vasárnapok, azóta öregasszony vagyok a hét minden napján. Ha nincs befőttes üvegben úszó szív meg máj, amit gondoskodó kezek neked mentenek ki a nagy fazékból (mert vizsgázol vagy új állásod van vagy szakítasz vagy gyereket vársz), akkor a mikroba valami mirelit vacak kerül hétfő délben, aztán akárhány watton pörgeted, abból semmi szeretet nem sül ki. Amivel könnyebb lehetne lenyomnod a hetet. Ha magadnak csomagolsz, saját energiádat porciózod. Ha magadnak csomagolsz, azt viszed, ami elválaszthatatlanul a tied (akárhogy is szabadulnál tőle). Gárdonyi Géza vándorfestője vásznat és ecsetet, amely egy halott lánykát kelt életre, Scheer Katalin kamaszfiúja kamaszságot, amellyel mindent túl lehet élni, Bozsik Péter vándorszakácsa meg úgy visz, hogy hagy: nőt, gyereket, káoszt - maga után. Sirokai Mátyás, Papp Attila Zsolt és Virág Balázs Face is egyedül folytatják, vagyis kezdik újra, ahogyan Kresalek Gábor is, elveszítve a vándortársat, vándorlásai lényegét. Vannak az igazi utazók, akik tudják, hogy nem vinni és hagyni, hanem hozni érdemes: útravaló helyett életrevalót csomagolnak, élményeket és gondolatokat, távoli országokból - ahogy Nagy Bendegúz, aki kerekesszékkel jár olyan helyekre, ahova mi négy lábbal se mennénk, vagy Radics Viktória, aki gondolatait engedi szabadjára. És hogy mit visznek útravalóként bátor vándoraink: az angyal, a lélekvándor, a ródmúvik hőse, a világjáró bárzongorista, a garabonciás, a cigány, a tengerész...? Életet, lelket, utat, zenét, villámot, otthont, társat - a világukat, a világot. Kertész Anna Vissza