Csillagok felé

Előszó

Fekete karácsony volt; a pályaudvar körül hideg szél fújt. A rendőr az út közepén állott s hunyorítva figyelte azt a fekete ruhás fiatalembert, aki leugrott a pályaudvarhoz érkező villamosról és most egy konflis meg a villamos közt igyekszik a bejárat felé. Hajszál híja, hogy a ló alá nem került s a balesetért csak az áldozat lett volna felelős. Igaza is van a kocsisnak, aki felemelkedik a bakon és hátra fordulva, az eltűnő férfi után káromkodik. A rendőr felszól a kocsisnak, figyelmezteti a karácsonyra, hagyja abba a káromkodást. A konflis elbaktat előtte; az ülésen egy bundás férfi horkol, keresztben fekszik az ülésén, lakkcipős lába kilóg a kocsiból. A néptelen utcán úgy száguld a por, hogy a rendőr most behúnyja a szemét. Ez sem igazi karácsony, mormolja, az ég is olyan, mintha október volna... s hátat fordít a szélnek, amely a magasba ágaskodik és a háztetőkre hajtja az utcai szemetet.
A fiatalembernek fogalma sem volt róla, hogy veszélyben forgott a testi épsége. Bár szerette a fegyelmezett és kimért viselkedést, terveinek lendülete annyira elragadta, hogy szokása ellenére leugrott a villamosról; vágyódott már a távolító vonat magányos fülkéjére. El kell menni innét egy időre! El kell utazni! - kattogott benne a vágy már hetek óta s most végül itt állt az előcsarnokban, néhány lépésnyire a pénztártól. Kis, sötétbarna bőröndjét a lába elé tette, hogy elővegye utalványát, mely félárú utazásra jogosítja fel. Egy hordár a táskához nyúlt és már fel is emelte.
- Bocsánatot kérek! - szólt meglepődve, feddőn, szigorúan, mégis mosolyogva.
A hordár a számát mutatta. Huszonegyes. S megkérdezte, melyik vonathoz parancsolja. Felsorolt néhány vonatot, a bécsi gyorson kezdte. Vissza