Előszó
Csiki László nevét egy kis karcolata megjelenése után jegyezte meg először az olvasó. Kamaszfiúk éjszakai vállalkozásra indulnak: a sötét tó szigetén lakik egy hattyú. Igaz-e vajon, amit annyit regélnek a hattyúdalról? Egyikük átúszik a tavon, és késsel elvágja a hattyú nyakát. Várja a hattyúdalt, de mivel az nem akar felcsendülni, s hogy odaát a parton várakozó cimboráit ne érje csalódás, ő maga kezd énekelni az éjszakában.
Kár, hogy néha oly merev határvonalat húzunk próza és vers közé, s hogy nem ez a harcolat van a kötet elején (Különben Csiki László verseivel is küzd a műfaji előítéletek ellen, amikor sohasem a formában, hanem a gondolatban keresi a költőiséget.) Ez a hattyú-kaland mélységesen jellemzi csiki Lászlót és nemzedékét, oly tökéletesen kifejez egy bizonyos életérzést, hogy már azért is, egymagában is, egy piciny remekmű.
A hattyú-kaland hősének vállalkozó kedves és kegyes illúziókeresése e kötetnek is szinte minden versében jelen van. Utánajár a legendáknak, kíváncsian, könyörtelen tolakodással, halálos tapintatlansággal - szóljon a legenda akár nagy dolgokról, mint emberiség, haza, társadalom, eszmék, akár meghitt banalitásokról, idillről, andalgásról, a jó karéj meleg kenyérről és így tovább -, gyerekes szemérmetlenséggel megnézi, hogy "mi van belül" a legendákban, illúziókba, aztán a csupasz, felfedezett vagy leleplezett valóságot gyorsan, kapkodva, elszántan, új, szerényebb, de hősiesebb illúziókba szeretné öltöztetni. Vagyis szakadatlan egy ellentétes, de mégis iker-tevékenységet fejt ki. Romantikátlanít, és új illúziók után sóvárogva - romantikát teremt.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal