Előszó
Homok...
Ezt a nevet választotta magának Czerzy Mihály szegedi "iparos és író", s legalább ezer ragyogó hangulatú, mélységesen magyar novella címe alá írta, így, hogy: Homok...
Az én nagyapám is iparosember volt Somogyországban. Takácsmester. Mi nagyon-nagyon messze éltünk a homoktól. Mi Pannóniában éltünk, smaragdzöld pázsittal szőnyegezett rétek, aprócska erdők, öreg, töröttorrú Szent János-szobrokkal őriztetett jegenyés országútak hajlásaiban. A homok azt jelentette a szemünkben, hogy arcunkba vágja a szél, vagy mésszel keverve erős és eres kőműveskezek felkanalazzák a házfalakra. Homok... viharok korbácsa, temetőföld mélye, néha kicsi, udvarsarki domb, amelyhez játszani fut a gyermek. Kastélyokat és titkos kis alagútakat épít belé, hogy harangszóra, ha ebédelni hívják, belérugjon. Belérugott és összedőlt. Homok volt. Omló, puha, kevéskét érő.
Most, hogy a csodálatos író-iparosra emlékezem, most érzem a szó varázsló hatalmát. Eddig nem gondoltam reá. Eddig kissé könnyelműen bántam e szó benső tartalmával, ha kimondtam a szélvihar, vagy a homokvár, vagy tán a síkság képe jutott eszembe. Most nagy, szentízű változáson megy át a szó, a homok Homokká válik, porszemei csillogni kezdenek, vihara fenséges erővel telik meg, porfellegének színes függönye mögött Szeged népének,a homok magyarjainak mélyindulatú világa játszik. A homok életrekél, búzát, napraforgót, nevetségesen kedves csicsókát, savanykás borocskát, szántást, vetést, aratást, sírást, víg kiáltást, szerelmet elevenít, "Átilla" király titokban temetett koporsóját mutogatja, s a homok felett ott lebeg Homok kedves, bajuszos arca, nézvén a tájat, amelynek most is könnyes szerelmese, akár én a pázsitos Pannóniának...
Vissza