Parázna szobrok

Fülszöveg

Az író - új regényéről, vállalkozása céljáról és értelméről:
"A harmincas évek végére irodalmunk (s az irodalom általában) kiheverte az első világháború megrázkódtatását: a harctéri és hadifogoly-történeteket megemésztette az olvasóközönség: az irodalom kész volt a következő katasztrófa befogadására. A világ készült a második világháborúra. S ez be is következett, s amint túljutottunk rajta, várhatuk volna, hogy nyomban lecsapódik könyvekben a végzetes tanulság. Most már látjuk azonban, az irodalom e tekintetben más törvényszerűségnek, egészen más időrendnek engedelmeskedik, mint elébb.
A második világháború, úgy látszik, sokkal nagyobb megdöbbenést okozott, semhogy minden forró-fájdalmas ízében megragadható lett volna. Három évtizeddel a béke első napjai után még mindig ocsúdik a regisztráló elme, s ha sorra vesszük a népek szenvedéseit, úgy ítélhetjük, a könyvek felényit sem adhatak még számot mindarról ami négy-öt esztendő alatt velünk és Európával történt. Pedig fogynak már azok az elmék, amelyek (akik) emblékezni tudna még a borzalmak hiteles tényeire, s még inkább csökken a borzalmak helyeti és napjait őrizők száma, akik bátorságukat múltat idéző igazmondással serkenthetnék.
Nem azt akarom mondani, hogy sürget az idő, hiszen a levéltárak temetőiből most már eljöhet az írott emlékezet, az író és a becsület támogatására. De beletörödhetünk-e a felejtésbe, mondhatjuk-e, hogy fölösleges a háború minden mozzanatát felidézni és megörökíteni? S ha nem, azért nem, mert az emberekben igény van mindannak megőrzésére, csupán a művészet (vagy tudomány) ismétlő ereje által is, ami harminc-negyven éve kezdődött, s hatodfél esztendig tartott szégyenteljesen. Nem vetem talán el a sulykot, ha azt gondolom, ez az emlékezés tartja fenn a békét Európában. S ha a háborús nemzedékek ébren tartott emlékező lelkiismeretének rész adok abban, hogy földrészünkön három évtizednél régebben nem lángolnak fegyverek, nem tagadhatom el benne teljesen az írók, az irodalmi alkotások részét és érdemét sem. S amint a nagy nemzedékváltás elkövetkezik, s a feledés, a feledénység esélye és veszélye nő, az irodalomra egyre hatalmasabb feladat és felelősség hárul.
Én azt hiszem, hogy minden bűnt, amit a népek (most közös hazánk, Közép-Európa népeiről beszélek) egymás ellen elkövettek, nyíltan ki kell mondani - nem hagyva semmit a véres emlékezet bosszúra sóvár homályában." Vissza