Here-báró

Fülszöveg

Életem különböző szakaszaiban esztendőket töltöttem egy tiszántúli mezővárosban, s ott alkalmam nyílt, még eleiben megismerkedni egy olyan úriemberrek, aki minden valamirevaló asszonyról, lányról úgy beszélt, mint tulajdonáról, s úgy is tekintett rájuk, oly gavalléros fensőbbséggel. Igen, nem ok nélkül használom ez a szót, mert tekintélye, becsülete volt ennek a férfiúnak, akit az eddig mondottak alapján talán közönséges szoknyapecérnek vélhetne az olvasó. Neki bizony előre emeltek kalapot az utcán a katolikus és a reformált egyházak helyben székelő esperesei, de még a polgármester is. Nem is szólva az egyszerű papokról és hivatalnokokról. Csakhogy a mi emberünk, bár a tiszteletet elfogadta előre, nyájasságban mégis túltett mindenkin. S ezzel megint csak tekintélyét öregbítette. S nem tudok róla, hogy egyetlen ellensége vagy éppen irigye lett volna. Pedig ha másért nem, azért irigyelhették, ahogyan a kaszásokat szegődtette kiterjedt lucernás-lóherés földjeire. Úgy fogadta fel minden esztendőben, tavaszon a kaszásokat, hogy előbb feleségeket vette szemügyre, csak azután állapodott meg az emberekkel. Szerettek kaszálni nála a környékbeliek, versengtek a helyekért, mert jól lehetett keresni, mert résziben adta ki a kaszálást, és mindig igen jó ára volt a lucernaszénának.
Tizenhat kaszást fogadott fel évről évre. Az tizenhat szép fiatal asszony, aki soha nem öregszik meg! Csodálatos, hogy mégsem tudtam irigyét.
Hanem ebben a regényben csupán azt akartam megmutatni, hogyan fordult sora ennek a férfiúnak 1946-ban, mikor viszontlátta, s mikor nemegyszer még személyesen találkoztam vele. Vissza