Csendes vihar

Előszó

A kávéházi művészasztalnál Éles Antal bedugaszolta a tusos-üveget. Legújabb alkotásán még fénylett a tus. Két megesett férfiarcon száradt lassan a fekete folyadék. Az Ákos-úti rablógyilkosok néztek rá azzal a tekintettel, amely nem hasonlított egyetlen fényképre sem. Nyugodtan a kép alá írhatta volna: ,,Melyik a rabló, melyik a gyilkos, ahogy én látom". Cigarettafüstöt fujt a rajzra s félszemét behunyva, mint a katona a célt, úgy bírálgatta művét. Néhány erős vonás, néhány árnyék. Nagy foltok és ráncos rongyok a testükön. Roggyant lábak. Ijedtség és dac. Amit megérzett bennük. Amit gondolt róluk. Tömör vád- és védőbeszéd. Eltalálta? A művészet eszperantó nyelvén beszél ez a rajz? ... Mindenki megérti? ... Látszik-e vájjon, hogy csak csirketolvaj mind a kettő, semmi több? Nekem nincs, hát enyém a másé - ennyi az egész gondolatviláguk. Rablók lettek, noha lopni akartak, azután betörők, és most az egyik gyilkos is. A bűnök vérfertőzésben élnek, akár a pénz az uzsorakamattal. Az egyik gyilkos? De melyik? A rendőrség sem tudja. Mindegyik tagadja, mindegyik a másikra fogja: „Nem én fojtottam meg..." „Nem én fojtottam meg..." Éles Antal vallott a rajzon. Egyik se gyilkos, egyik se akarta, de a baloldali ölt. A hosszú művészasztalnál pillanatnyilag senki se dolgozott. Éles Antaltól is búcsúzott a munka. A tus feketére száradt. Jöhetett a boy, hogy vigye. Vissza